Ez az albumsimogatós dolog igazából arról szól, hogy számunkra bármilyen kedves albumról írjunk pár kedves szót. Na, nekem mindig sikerül jubileumi lemezeket kiválogatnom, amik éppen hatalmasat pörögnek a lejátszó tűje alatt. Mondjuk a The Hunter picture-lemezem pont kivétel, mert hibás a nyomás, és akad a Stargasmnál. Ettől függetlenül most megint előkerült és szinte minden nap lepörög, így alap volt, hogy az idén TÍZ éves lemezről beszélgessünk kicsit.
A Mastodonnal való kapcsolatom nem indult zökkenőmentesen. Mondhatjuk, hogy azok táborát erősítettem, akik szerint egyszerűen szar volt ez a zenekar. Az első két album egyszerűen befogadhatatlan volt a számomra és ma is úgy érzem, hogy ezek az anyagok állnak a legtávolabb tőlem, noha mind a két lemezen vannak kitűnő dalok. Aztán valaki azt mondta, hogy ennek a zenekarnak esélyt kell adni, ehhez a zenekarhoz érni kell. Ekkor került a kezembe a Blood Mountain. Miért is ne próbálnám meg újra, hiszen a SOAD-al is megpróbálkozom mindig, de a mai napig nem bírom megemészteni az örmény rockot. Mit ad Isten, az említett őslény lemez nem tetszett, de azt se mondtam rá, hogy szar. Aztán, amikor kijött a Crack The Skye és minden megváltozott. Új ajtók nyíltak, zeneileg totál elfogadó lettem (nem a SOAD még mindig nem) és a Mastodon úgy dübörgött be az életembe, hogy azóta az ominózus progresszív, szellemes, raszputyinos album borítója díszeleg az egész bal lábamon. Ja, változik az ember az idő múlásával. Ebből a változásból jön az is, hogy totálisan alap volt, hogy az atlantai négyes nem fogja megismételni a nyakatekert, baromi hosszú dalokat. Sokkal inkább egy új, egyszerűbb ösvényre léptek.
Bill Kelliher nyilatkozta a Hegyalja Festes koncert előtt, ha jól emlékszem, hogy azért volt jobb a The Hunterrel a stúdióba vonulni, mert egyszerűen nem kellett görcsölniük. Nem agyaltak a koncepción, nem kellett egy történetet egy egész lemezen keresztül elmesélni, így sokkal kisebb teher nyomta a vállukat. Ez érződik is, a marhás album (én csak így hívom) egy sallangoktól és bonyolításoktól mentes lemez lett, amit az első két évében nem bírtam megint csak befogadni. Mikor végre ráéreztél egy zenekar ízére, értékeled a munkásságát és kijöttek egy ilyen albummal, amit anno nem tudtam hová tenni. Mi ez a lagymatagság, mik ezek a rövid dalok? Meg amúgy is, minek ennyi dal? Miért egyszerűsödtek a dobok? A kicsivel több, mint ötvenperces anyag aztán idővel szépen beérett. Megértettem, hogy a dalokat elő is kell tudni adni. Jó dolog Brann elmebeteg dob témáira flashelni, de mindeközben énekelni is? Körülbelül a lehetetlen kategória, még akkor is, ha a faszikám simán megcsinálja. Míg az előző albumnál inkább Dailoron és Hinds-en volt a hangsúly, itt jobban előtérbe került Troy énekhangja is. Az, hogy ebben a zenekarban van-e énekes számomra mindig örök kérdés lesz, mert mind a négyen olyan hanggal vannak megáldva, hogy kár lenne rejtegetni. Na, de mi is van most ezzel a piros, fura albummal?
Hogy egyszerűen zseniális és kész. A Black Tongue egy olyan nyitány, amiről minden zenekar csak álmodni szeretne. Jó, nem egy Oblivion, de azért basszus, hallottátok már azokat a pergetéseket a dobon? Amire pedig olyan riffek épülnek, amitől az ember azt érzi, hogy újra meg újra meg kell hallgatnia a dalt, hogy észrevegyen benne minden apró finomságot. És ezt az érzést hinti meg még Troy hangja, ami totálisan rabul ejti az embert. Az album egyik, ha nem a legerősebb dalát pakolták ide a srácok, egy remek vizuállal kiegészülve. Aztán jön a Curl of The Burl totálisan betépett, szétesett, fadrogozós klipje és dala. Akáremennyire is imádom a Crack The Skye albumot, számomra ez az a nóta, amit mindig mutogatok, ha valaki nem vágja, hogy mi az a Mastodon. Iszonyatosan ritka, hogy egy-egy dal akkora hatással legyen rám, hogy nekiüljek és megtanuljam gitáron játszani. Amúgy lehet ez az egyik kulcsa ennek az albumnak, hogy marhára egyszerű (höhöhö marha) Brent hangja meg valami fenomenálisan jó ebben a dalban. A középtempós tétel totálisan énekelhető, dúdolható és meghozza a kedvet, hogy gitárt fogj és elhidd magadról, hogy rocksztár vagy faszikám (bocsi, csajok esetében csajszikám).
A Blasteroid előrevetíti, hogy mi az, ami ránk fog várni pár év múlva. A Once More Run The Sun tökéletes előfutára ez a dal. Remekül keveri a régi ordibálós elmebajt, a Hunter dallamaival. Ez egy igazi kakkuktojás, de így imádjuk ahogy van. Amúgy a közepét akár Greg Puciato bácsi is énekelhetné a Killer Be Killedből. Azt is simán elhinném, de tudjuk, hogy nem ő áll a dolog mögött. A Stargasmról már beszéltem; az a rohadt picture lemez mindig ennél a dalnál akad meg valamiért, noha egy tökéletes elegye az előző albumnak és a következőnek. Totál lélekelhagyós dal. Berakod este lefekvés előtt és érzed, ahogy az asztráltested kirepül az ablakon, hogy újabb kalandok után nézzen. (Ha nem vágod miről beszélek Tony Iommi könyvében erről bővebben olvashatsz) Az Octopus Has No Friends, mint megtudtuk egy igaz story. Egy olyan polip történetét meséli el, aki egy állatkertben él teljesen magányosan. Szegénynek nem lehet/lehetett valami csodás élete, de azért lássuk be, hogyha a Mastodon ír róla egy dalt, az már nem olyan szar dolog. Van a dal közepén egy forgós gitár téma, ami kiteljesedik Troy énekével a végén. Imádom, és az egész dal alatt Brann olyan dobolást hajt végre, úgy játszik a cinekkel, mint kis cica a fonál gombolyaggal. Tanítani kellene ezt. Ja és csak azért tolja így, hogy aztán megint csak énekeljen egyet, mert miért is ne? Troy-jal, amúgy remekül ki tudják egymást egészíteni egy-egy dalban, így érthető, hogy Brent most annyira sokat nem dalolászik a lemezen. Az All the Heavy Liftingben a gitárokra más torzítást használnak, mint korábban a lemezen, és sokkal mélyebb, morcosabb hangképet kapunk így, ami tök jól hangzik a Just Close Your Eyes refrén alatt. Azért be kell látni, hogy ehhez az albumhoz azért rendesen meg kellett tanulnia énekelni a brigádnak, ide nem voltak elegek, az öblös ordítások. A lemez címadó dala akár egy Led Zeppelin trekkl is lehetne, így most visszahallgatva kicsit hajaz a Starway To Heavenre. Nem hasonlít rá, hanem sokkal inkább ihletett meríthetek két slukk között a srácok a régi nagyoktól. Azon kevés dalok közé tartozik ez a lemezen, ahol Brent megmutatja a karcos, reszelős hangját, amit aztán Troy ellensúlyoz úgy, mintha gyerekdalt énekelne este az ágyunk mellett. Mondjuk azért meglepődnék, ha Mr. Sanders most csengetne, hogy jött énekelni a gyereknek, de adná a szitu. Az amúgy nyugis, bontogatós gitárra épülő dal, rengeteg space effekttel van megoldva, hogy hömpölyögjünk a srácokkal.
A Dry Bone Valley-re mondhatjuk, hogy egy leegyszerűsített Crack The Skye-os téma, ami esetleg még azon a lemezen is elfért volna. Noha Brann refrénje sokkal dallamosabb, így is egy remek kis progresszív dalról beszélünk, ami a klasszikus dobos témákat mind-mind tartalmazza. Ha ma meghallgathatsz egy dalt, akkor válaszd ezt, mert miért is ne? Számomra a refrén mindig olyan reményteli hangulatú volt, mindig, amit aztán megkoronáz egy irgalmatlan szóló. A Thickening azon kevés dal közé tartozik, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Érzem rajta, hogy jó, de mégsem nekem szól. Hasonló az Emperor Of Sand-ről a Jaguar God. A szólót felvezető téma remekül kitalált és nagyon érdekes a maga egyszerűségében, de valahogy úgy érzem, hogy ez a dal kicsit visszafogott. Nem tudom, ízlelgetni kell. A Creature Lives a lemez szörnyetege. Eddig sem volt ez egy koncept-album, de ez totál nem illik bele a képbe. Tényleg a lemez frankensteinje, ahol a szörnyek életre kelnek. Egy olyan kellemes felüdülés, mint a White Walker, amit a Trónok Harca sorozathoz írtak a srácok. Mondhatjuk azt is, hogy az említett dalnak az előfutára. Aztán megint feltűnik egy dal erejéig a jó öreg Scott Kelly egy sokkal húzósabb, agresszívabb dalban, ahogy azt már megszokhattuk a Mastodon lemezeken. Köztudott, hogy az öreg sludger jó viszonyt ápol az őslényekkel. A Spectrelight nem az album legkülönlegesebb dala, de mégis érdekes szerzemény, pláne a közepén található őrült témáktól, amikre a dob és a gitár egyformán reagál. Érdekes, totál kizökkenti az embert, pláne egy olyan nyugis dal után, mint a Creature Lives. Gyenge? Nem, ilyet véletlenül se mondanék, de totálisan a régi idők hangulatát idézi. Nekem ez olyan kicsit Remission hangulat volt mindig is, amivel semmi baj, hiszen a zenekar ezt úgy éri el, hogy nem a régi időket akarja másolni. Így a lemez végéhez közeledve azért a srácok elveszik az effekt pedálokat és a nyakatekert figurákat és bedobnak egy olyan dalt, mint a Bedazzled Fingernails, aminél Troy még így ennyi idő után is képes megbabonázni. Számomra ez a dal olyan, mint egy kaleidoszkóp. Totál elveszel benne és mindig találsz benne valami szépet, valami érdekeset, amit nézni kell. Ez a dal készít fel minket a lemez utolsó dalára a The Sparow-ra. Említettem ma már a Jagura Godot ez az eltitkolt, lemezvégére rakott nagytestvére annak a dalnak. Így az idő múlásával mondhatjuk, hogy ez a dal tuti Brent alapötletéből indult ki, hiszen a Cold Dark Place hasonló hangulatú, mint ez a dal. Sötét hangulat, kellemes dallamokba csavarva. Jobban már nem is érhetne véget a lemez, csak ezzel az a baj, hogy felkelti az érdeklődést, hogy mikor jön már a következő?
Bátran kimerem jelenteni, hogy a Mastodon egyik marha nagy előnye, hogy szarnak a közönség igényeire. Ez a négyes azt játssza, ami a számára a legmegfelelőbb, és folyamatosan képes fejlődni, előre haladni. Mindezt pedig úgy csinálja, hogy nem a múltba réved, hanem néha-néha vissza pillant. A világ hetedik csodája ez a zenekar, és nagyon örülök, hogy nem nőttek akkorára, mint a Metallica, noha ott van a thrash nagyja mellett a helyük simán. Kiérdemelték az elismerést, és albumról albumra bizonyítják, hogy meg is érdemlik azt. Elég csak meghallgatni a Once More Round The Sun vagy az Emperor Of The Sun albumokat.
Béke, Szeretet, Metal
