A Mastodon számomra a világ egyik legkülönlegesebb zenekara. Hosszú ideig nem értettem, hogy mit esznek rajta az emberek. Mi az, amitől egyre népszerűbb ez a zenekar? Aztán 2009-ben teljesen megváltozott minden az életemben. Kaptam egy olyan zenei sokkot, hogy abból a mai napig nem ocsúdtam még fel. Ezt ünneplem most. Tizenöt éves a Crack The Skye.
Az album alapjait - aki ismeri a zenekart, vagy legalább hallott már erről az albumról - ismeri. Az alapvetés Brann Dailor dobos húga emlékének állít emléket, aki életének tizenegyedik évében öngyilkos lett. Dailor több interjúban is elmondta, hogy a lemez egy történetet mesél el, amely változatosan foglalkozik a cári Oroszország művészeti esztétikájával, az asztrális utazásokkal, a testen kívüli élményekkel és Stephen Hawking féreglyukakkal kapcsolatos elméleteivel.
Az albumborítóért megint csak Paul Romano volt a felelős, akivel a zenekar már több ízben is dolgozott együtt. Igazából az album születéséről nem nagyon akarok mesélni, ha nagyon kíváncsiak vagytok, akkor figyeljétek a cikkben elhelyezett videókat.
Pontosan emlékszem, hogy kapott el az album varázsa. Még Budapesten laktam és az egyetemről mentem haza. A 139-es buszon utaztam, ami totálisan tele volt. Éppen egy könyvet olvastam, ami az egyik vizsgához kellett és nem is tudom, hogy honnan, de elindult az Oblivion. Nem tudom, hogy került a lejátszómba. Ekkor még nem voltak streaming szolgáltatások mindenki azt hallgatta, ami az mp3 lejátszóján volt. És teljesen emlékszem, hogy a párás buszon egyik pillanatról a másikra át kattant valami és megértettem ezt a bonyolult zenét, ami azóta is fogva tart. Ez után minden Mastodon kiadványt igyekeztem beszerezni az évek alatt és az egyik kedvenc albumom lett a 2009-es Crack The Skye, ami azóta már negyvenkét különböző kiadásban látott napvilágot.
Az Oblivion nyitó riffje egyszerűen zseniális. Súlyos, maga alá gyűr és utána elkezdődik az a téma, amit soha nem tudtam értelmesen eljátszani. Brann Dailor a világ egyik legjobb dobosa, és pont. Aki így tud énekelni és közben ilyen témákat eljátszik, az a világ egyik legnagyobb tehetsége. Imádom Brent hangját a refrénben, ahogy körbe járja a fülemet és elhiteti velem, hogy mind elveszünk egyszer a feledés homályában. És, ha ez nem lenne elég eláll a tetovált fejű csávó egy olyan gitárszólóval, amitől teljesen elalélok még ma is. Majdnem hat perces a dal, de nincs egyetlen egy olyan pontja sem, amire azt mondanám, hogy unalmas. Az, ahogy pedig levezetik a dalt az ötödik perc vége felé, azt Kőbányán a zenesuliban kellene oktatni. És csak az első dalnál járunk.
A Divinations egy sokkal rövidebb szerzemény, de olyan gitár témák vannak benne, hogy századik hallgatás után is tud meglepetést okozni. Egyszer egy általam sokra tartott gitáros mondta azt, hogy “azt hiszed a Toolt nehéz játszani? Hallgass Mastodont!” És mennyire igaza volt. Egyszerűen elképesztő, hogy a négy tag mennyire egy hullámhosszon van és mennyire súlyos, progresszív albumot tudtak lerakni egy olyan korban, amikor ez egyáltalán nem volt jellemző. Nem is csoda, hogy azóta se alkottak még egy ugyanilyet, hiszen ezt a csodát nem lehet újra reprodukálni.
A Quintessence szintén a bonyolult témák halmozását folytatja, azzal a különbséggel, hogy ismét nem egy rövid szerzeményről beszélünk, hiszen a játékidő öt perc fölé megy. A főszerep ének tekintetében ebben az esetben is Brent Hinds-on van. Ahhoz képest, hogy az album mennyire komor hangvételű, erre a dalra azt mondhatjuk, hogy egy fellélegzés a többihez képest. Pláne, hogy jön a The Czar: Usurper / Escape / Martyr / Spiral, ami közel tizenegy percig tart és a lemez egyik legdurvább, legjobb dala. Annyi érdekes téma van benne, hogy felsorolni is nehéz. Ez tipikusan az a dal, aminél becsukom a szemem és csak sodródok a dallamokkal. Minden egyes alkalommal mást és mást ad ez a dal. Imádom amikor a dal közepe felé bevadul és a kellemes dallamokat megtöri a torzított gitár. Dailor meg valami különleges latin ritmust nyom a dobos kiegészítőkkel így lesz egy nagyon érdekes lüktetése a dalnak. Különös, hogy amúgy a zenekar ezekre a kis extra kiegészítőkre mindig odafigyelt és olyan dolgokat tudnak elrejteni egy-egy dalban, hogy az hihetetlen, és néha csak évekkel később hallja meg az ember. A dal harmadik felében egy olyan szólót hallunk, amit Jimmy Page is irigykedve hallgat, ha hallgat Mastodont.
A Ghost Of Kareliában imádom ahogy a cinekkel felvezetik a dalt. Szövegileg egy teljesen elborult részét hallhatjuk a történetnek. Troy hangja itt a legtökéletesebb, itt simul a leginkább bele a dalba. A dal közepén hallgató egy rész, ahol Dailor a tamokon játszik, mit mondhatnék erre a részre? Tökéletesen szólnak a dobok és a témák sem lógnak ki az eddig felépített képből. Az album címadó dalában a zenekar jó barátja is közreműködik. Igen, Scott Kelly hangját hallhatjuk, aki úgy énekelte fel a részeit, hogy a stúdióban Brann testvérének a képe lógott. A Neurosis alapemberéről tudni kell, hogy minden Mastodon albumon magára vállal egy dalt, hiszen régi barátok. Életem egyik legdurvább koncertélménye volt, mikor Kelly a zenekarral tartott az Európai turnéjukon és az összes közös dalukat előadták, így zárták a koncerteket. A dal alapjáraton is nehéz, súlyos a témája miatt, de Scott hangjával egyszerűen porig rombolja a lelkemet.
Az albumot a The Last Baron zárja, ami egy lassú, nehéz tétel és ráadásul tizenhárom perces. Szövegileg is marha sok minden van ebbe a közel negyedórás dalba besűrítve, nem csoda, hogy kellett a játékidő. Ebben a dalban benne van minden, amit eddig az albumon hallhattunk. Mérhetetlen fájdalom, reményvesztettség, magány és még sorolhatnánk.
Ódákat lehetne zengeni erről a zenekarról. Amit azóta csináltak azt is imádom, de a legjobban engem 2009-ben tudtak ezzel az anyaggal megérinteni. Azóta is azt mondom, hogy a rock-metal történetében nincs még egy ilyen zenekar és jó eséllyel nem is lesz! Számomra ez a lemez az elejétől a végéig tökéletes.
