Portland, a megunhatatlan stoner rock videóklipek otthona. Bizony, itt van megint a portlandi négyes, hogy legújabb albumukkal, az Arrows-zal igába hajtsák a fejünket, és ők mozgassák ritmusra a nyakunkat. Itt a Red Fang új lemeze!

Arrows. Nyílak. De vajon ezek a nyilak be is találnak majd? Ezen gondolkodtam miközben az extra ronda albumborítót néztem. Mondjuk az előző Only Ghostshoz képest sokkal szebb. Az a lemez meg egyszerűen olyan a számomra, mintha igazából nem is lenne. Nem sok mindent tudok róla felidézni. Oké, a Cut It Short klipje és a dal is király, de ezen túl.... A Red Fang hirtelen robbant be 2009-ben a köztudatba. Nem is biztos, hogy készen volt a négyes arra, hogy ilyen sikert érnek el már az első self titled albummal. Emlékszem, mindenki arról beszélt régen, hogy ők a stoner rock új reménységei, lehetnek akár olyan hatalmasak is, mint a Kyuss. Eddig még ez nem sikerült a zenekarnak, és az új albummal sem fog. De ettől függetlenül úgy néz ki, hogy jönnek kifelé abból a gödörből, amit a harmadik és a negyedik albummal ástak maguknak. Sajnálom, de nekem az a két album használhatatlan. Talán majd tíz év múlva... De addig is most beszélgessünk kicsit az Arrowsról.

Előzetesen három dallal ismerkedtem meg. Amíg csak hallgatni volt lehetőségem a Funeral Coach-ot, addig úgy voltam vele, hogy hááát oké, meglátjuk majd mi lesz! Aztán jött a lemez címadó dala, ami nem kis mértékben utal a Murder the Mountains albumra, amivel a zenekar eljutott a csúcsra anno. A humor nincs kihagyva most sem, szóval van mit néznie az embernek  a közel öt perc alatt. Na, és nem mellesleg hallgatni is, ugyanis a zenekar nem csak a klippel utal vissza a szép időkre, hanem zenében is visszatalált az aranyösvényre. Bizony, aki csípte a második albumot, annak ez az új anyag maga lesz a megtestesült lépes méz. A nyitó Take It Back semmi extra, inkább csak egy intro, de utána beindul a nyakmozgatós riffelés. Az Unreal Estate esetében Aaron még háttérbe van kicsit szorítva, de ez nem is baj, mert az ilyen marcona riffekhez Bryan hangja jobban passzol. A középtempós dal néhol szénné van torzítva, és komoly kis pergetések vannak benne David részéről. Nem az a tipikus tukatuka, stonerkedünk dal. Kellemesen bemelegíti a nyakadat, hogy a klippes Arrowsra felpörögj és Aaronnal tudd már ordítani a refrént. Ez az a dal, a Why mellett, amit számtalanszor meghallgattam. Benne van az a tipikus Red Fang dobtéma, amit én imádok, ami összehúzza az egész zenét. Amúgy lehet csak nekem tűnik így, de a srácok morcosabb hangzásra váltottak, több a fuzz és torzító. A Wires kistestvéreként is emlegethető dal, folyamatosan fenntartja az érdeklődésemet, és a refrénje véget totálisan kötelező darabja lesz a koncerteknek. 

Na, ellenben, akik a korábbi cuccokat kedvelik a harmadik dal, illetve negyedik, bocs...A My Disaster nekik fog szólni, ugyanis nincs két perc sem, de a gyorsabb tempóból ennyi elég is. A nóta fele igazából olyan, mintha egy őrült jammelős szóló lenne, de tudjuk hogy ez nem így van. Minden megvan szépen tervezve ebben a dalban is. A tizenhárom dalt egy kicsit viszont soknak érzem. Jóból is megárt néha a sok. persze, értem, hogy öt év eltelt az utolsó lemez óta, és gyűlnek a témák, de nekem ez egyben kicsit sok. Talán, ha kettő-hárommal kevesebb lenne, akkor jobban magaménak tudnám érezni az anyagot. Például az Interop-Modot simán kiszedtem volna, mert egy tök felesleges időhúzós tétel. Érdekes, hogy a lemez második fele a Dr. Owlt és a Rabbits In Hives-ot kivéve azért eléggé lelassul. De itt találjuk az én egyik hatalmas kedvencemet a Why-t, ami nagyon szépen elkapja a függőség témáját. Amúgy az egész lemez ekörül a téma körül mozog, így nyilván felmerülhet a hallgatóban a kérdés, hogy lehet volt valami gond a zenekaron belül és ezért kellett ennyit várni az új lemezre? Talán egyszer ez is kiderül, nem tudom. De tény, hogy ez a lemez a lassú témák között annyira megrázza a riff-fát, hogy azt tanítani kell. Nincs semmi nagy megfejtés a dalban, mégis folyamatosan újra és újra elindítom. Talán ezt hívják annak az igazi esszenciának, amitől jó lesz tényleg egy zenekar.

Nem mondom, hogy száz százalékosan kiforrta magát nálam a lemez, ehhez ebben az esetben biztos, hogy hosszabb idő kell, minthogy ötször végig pörgetem az albumot. De az teljesen biztos, hogy a portlandi csapat kezd visszatalálni ahhoz, amiben igazán jók. Nagyon bízom benne, hogy vége van lassan ennek a szar időszaknak és újra ellátogatnak hozzánk.

Béke, Szeretet, Metal