A brit rockzene nagy hármasa, azaz a Black Sabbath, a Deep Purple és a Led Zeppelin mellett rendszerint csak lábjegyzetként szoktuk megemlíteni a Uriah Heep és a Jethro Tull nevét. Kétségtelen, hogy az előbbiek döntő befolyást gyakoroltak a komplett metal színtérre, de az utóbbiak jelentőségét is kár lenne a szőnyeg alá gyömöszölni. Mindkét zenekar hajóját egy-egy meghatározó muzsikus, Mick Box gitáros, illetve Ian Anderson énekes/fuvolás/mindenes kormányozza, bő öt évtizede. A Jethro Tull esetében bátran ki is jelenthetjük, hogy Anderson és a zenekar neve fokozatosan eggyé vált. A zenekar egyik korai formációjában egyébként egy bizonyos Tony Iommi is gitározott, egy Buddy Lackey/Devon Graves neveken ismert úriember pedig legfőbb hatásaként emlegeti a korai Jethro Tullt, olyannyira, hogy progresszív metal zenekarában (Psychotic Waltz) alkalmanként maga is játszik Anderson emblematikus hangszerén.
Az ipari forradalom egyik alakjának nevét felvett zenekar pályája a 60-as évek második felében indult, a bluestól, a progresszív és folk rockon keresztül a 80-as évtized elejére eljutva szivárogtak be zenéjükbe az elektronikus hatások. A formáció jelentősebb lemezei, a Benefit, az Aqualung, vagy a Thick As A Brick a 70-es évek elejének termései, a progresszív rock ezen évtized végi hanyatlásával a Jethro Tull is kikerült a fősodorból.
A zenekar, azaz Anderson kreativitása azonban nem csökkent, 1978-ban például két stúdiólemezük is megjelent. Az 1980-as lemez vízválasztó a csapat történetében, Andersonék ezzel a koronggal nyitottak az elektronikus irányzatok felé. A régi társak közül a szóbanforgó lemezen már csak Martin Barre gitárost találjuk, a 70-es éveket végigmuzsikáló Barriemore Barlow dobost a jazzes vonalról érkezett amerikai Mark Craney váltotta, új basszusgitárosként pedig Dave Pegget igazolták le. A Jethro Tull már ekkor is Anderson kvázi szólóprojektje volt, az összes dal az ő szerzeménye, a borítón szereplő "A" alapján elkeresztelt album pedig eleve szólólemezként indult. Érdekesség, hogy a cím magára Andersonra utal, hiszen a stúdiószalagokat a felvételek során a főhős után "A" betűvel jelölték.
Az eredeti szalagokat a kortárs brit progresszív rock legnagyobb alakja, Steven Wilson masterelte újra, a kiadó pedig a negyven éves jubileum alkalmából többféle verzióban újra megjelentette a felvételt. A csapat tehát ezen a lemezen a folkot maga után hagyva az elektronikus vonal felé fordult, ennek megfelelően a zenészek a borítón és a booklet fotóin is fehér szkafanderekben tűntek fel. Már az első hangok alapján is egyértelmű, hogy a felvétel a 80-as évtizedben készült, a szintetizátor-központú, de gitárgazdag megszólalásnak jóformán semmi köze a korai Jethro Tull albumok hangzásához. Anderson fuvolajátéka csak asszisztál a dalokhoz, a hangszer már a Crossfire című new wave-es nyitódalban is feltűnik, de nincs előtérbe tolva, csak színesíti az összképet. A korabeli Rush-sal (a Moving Pictures és Permanent Waves lemezekkel) rokon Fylingdale Flyer egy elegáns progresszív rock tétel, melynek négy és fél percébe még egy rövidebb technikai bemutatót is csempésztek. A Working John, Working Joe ugyanazon a vonalon mozog, mint a négy évtizeddel ezelőtti Yes, vagy a kanadai Saga, azaz a progresszív rockot olyan formában tálalja, ami nemcsak a vájtfülűek számára befogadható, hanem polírozott hangzása révén akár az átlag zenehallgatóhoz is utat találhat. Ez a megközelítés egyébként az egész lemezt jellemzi, egy mai progger gyomrát a korong talán legbonyolultabb szerkezettel megáldott szerzeménye, a közel hét perces Black Sunday, vagy az instrumentális The Pine Marten’s Jig sem feküdné meg. A régi Jethro Tullhoz a lemez utolsó harmadában helyet foglaló 4.W.D. (Low Ratio) című tétel áll a legközelebb.
Ian Anderson a mai napig működteti a Jethro Tullt, olyannyira, hogy a hetvennegyedik születésnapja alkalmából a közelmúltban egy brit turnét is bejelentett. Az „A” –mely egyébként a Jethro Tull tizenharmadik stúdiólemeze volt- az életmű egy kevésbé ismert fejezete; nem volt és soha nem is lesz olyan hivatkozási alap, mint az öt évtizeddel ezelőtti lemezeik, érdekességként viszont a mai napig megállja a helyét, a feljavított hangzás pedig új dimenziókat adott a felvételnek.
