Mióta felültem úgy 2012 táján a Between the Buried and Me (BTBAM) vonatra a The Parallax II albummal, azóta nincs fogalmam nagyjából, hogy amikor szól, mit hallgatok. Ha épp akkor kérné valaki, hogy írjam le, mi szól a fülemben, mert még sosem hallott a zenakarról (amúgy sajnos leginkább ilyen emberek vesznek körül a mindennapokban), bajban lennék. Azóta megjelent három albumuk és a helyzet egy cseppet sem változott. Az egyszerűen prog metal(core?)nak skatulyázott zenekar fényévnyi távolságban minden olyan bandától, akik prog metalt játszanak.
A végtelenségig tekert-bonyolított témák hiperaktív csapkodása, a látszólag egymástól láthatatlan távolságban létező zenei stílusok közötti érthetetlen, de mégis működő átmenetek mindig egyes alkalommal kihívások. Mármint hallgatni is. A "játszani" részbe bele se megyek, mert amíg azt sem tudom megszámolni, hogy egy tetszőleges dal első két percében hány ritmusváltás történik, az értelmetlen okoskodás lenne. Plusz adalék, hogy az idei Colors II album, a 2007-es Colors folytatása, ami ugye a banda egyik legjobban sikerült kiadványa. Szóval a léc magasan, erre jönnek az urak és elénk szórnak úgy 80 percnyi zenét ebből a zenei "katyvaszból".
Illik is rögtön tisztázni, hogy a katyvasz szót most nem pejoratív értelemben szeretném használni. A "zenei stílusok csodálatos olvasztótégelye" talán megfelelőbb kifejezés lenne, ámde Juhász Előd-i magasságokba nem törnénk, ez itt nem a Zenebutik-Zenehíd. Szóval a feladat adott: ülj le és hallgasd meg egy seggen a BTBAM 2021-es Colors II albumát. Spoiler alert: nem vagyok hős...én elbuktam az első, a második és a sokadik alkalommal is. Élek a gyanúperrel, hogy maga a banda sem úgy szánta ezt a kiadványt, hogy valaki egyben élvezze minden másodpercét. Csak egy példa: az ötödik dalnál vagyok, lement úgy 30 perc és fogalmam sincs, hogy melyik dalban volt a bossa nova betét (amúgy a Revolution In Limbóban) és hol volt egy kelta népdalra hajazó kiállás (amúgy a Never Seen/Future Shockban). Annyira lesz tele a mindened (füled, agyad...) a zenével, hogy egyszerűen túlcsordulsz. És még az album felénél sem vagy.
Ahogy a Colors albumon, mármint a 2007-esen, itt is vannak pihentetőnek szánt dalok, amik az album 9-11-15 perces iszonyatosan "melós" dalait kicsit megtörik és altatják a hallgatót. De talán itt nagyobb szükség is van erre. Az az iszonyatos stíluskavalkád a 8 bites videójáték prüttyögéstől a 80-as éveket jellemző dobgépek hangjain át a fuziós jazzen keresztül a mathcore-ig, amit a BTBAM itt felvonultat, annál szükség is van pár percnyi "egyszerűbb" zenélésre, persze ez is viszonylagos - a Colors II szintjéhez képest egyszerűbb.
Most jönne az a bekezdés, amiben egymás mellé teszem a 2007 Colors és a 2021-es Colors II albumot és a zenei utalásokat, kikacsintásokat méltatom. Nem fogom. Mint feljebb írtam, komoly gondot okozott az is, hogy a dalok elejét felidézzem a dal végére érve.
Az kristálytisztán látszik, hogy a 2021-es BTBAM szövete hogyan készült, állt össze az elmúlt másfél évtizedben. A szálak nagy része már 2007-ben is megvolt, csak azóta újabb és újabb színű, vastagságú és puhaságú fonalakat is szőttek bele. És az így elkészült szőttes pedig első pillantásra kusza zagyvaságnak tűnik, közelebb lépve apró finomságok részleteket felfedve, három nagy lépést hátra pedig a nagy kép, a big picture tárul fel.
Viszont iszonyatosan nehéz feladat a Colors II-t megítélni, kritizálni. A metal színtér egyik legkreatívabb és legtehetségesebb bandájáról mi rosszat lehetne mondani?! Egyet azért tudok. Ez a lemez nagyon hosszúra sikerült. Feldolgozhatatlanul hosszúra. Az Automatát is kétfelé tudták szedni, a The Parallax-ot is, ezt valamiért nem. Ennek lehet oka, hogy nem tudták a sztoriban elvágni ketté, de a 15 perces Human is Hell a végére nagyon kimerítő. Nagyon. Még akkor is, ha dal fő gitártémája annyira, de annyira odaver, hogy áááá....!!!
