Alig másfél évvel az előző után már meg is jelent a The Night Flight Orchestra friss albuma. Ha a címből indulunk ki, akár a tavalyi Aeromantic folytatásának is gondolhatjuk, de ezt leszámítva nincs különösebb kapcsolat a két anyag között, sőt…
Björn „Speed” Strid energiája és dalszerzői vénája továbbra is kiapadhatatlan. Főzenekara, a Soilwork, a dallamos death metal egyik alappillére, emellett szinte követhetetlen, hány helyen szerepel vendégénekesként, mindenféle supergroup tagjaként. A svéd Dave Grohl a karantén idején mozislágereket dolgozott fel At The Movies név alatt, írt egy indulót a svéd fociválogatottnak, és hát itt van a The Night Flight Orchestra is. A zenekar, amit lehetetlen pontosan meghatározni, mármint hogy mi a fene ez, és mit is játszanak. „We are Motörhead and we play rock and roll” – emlékszünk? Hát, az NFO esetében ez nem ilyen egyszerű.
Ha felületesen vizsgáljuk, nem is „rendes” zenekar. Úgy indult, hogy Björn és David Andersson (Soilwork gitáros) egy turnén kitalálták, hogy milyen jó is volna dallamos rockot játszani a 80-as évek stílusában. Aztán másnap, miután kijózanodtak, még mindig jónak tűnt az ötlet, hát nekiláttak kidolgozni. A csapat ma már hat tagot számlál, plusz a két Anna, akik háttértáncos és vokalista munkakörben tevékenykednek. Az Aeromantic II már a hatodik lemezük, rendszeresen turnéznak, és a legnagyobb független kiadó, a Nuclear Blast zászlaja alatt dolgoznak. Lehet rá mondani, hogy bulizenekar meg hogy hobbiprojekt, de az az igazság, hogy a produkció komolyabb, mint sok „rendes” zenekarnál, és nem csak Björn változatos ruhatárára gondolunk.
És mit is játszanak a svéd urak és hölgyek? Ahány helyen olvasunk róla, annyiféle referencia kerül elő az ABBA-tól a Toto-n át az olyan rock klasszikusokig, mint a KISS vagy a Deep Purple, hogy ne csak négybetűsek legyenek. Mindez jól meglocsolva ragacsos dallamokkal, és újabban egyre több szintivel. Ők úgy definiálják a saját zenéjüket, hogy AOR 2.0, maradjunk is ennyiben.
A tavalyi Aeromantic meglepően sokat „forgott” a telefonomban, így örömmel fogadtam az új dalok érkezését és a folytatás bejelentését. Már karácsonykor kiadtak egy dalt csak úgy műsoron kívül, a Paper Moon nem is szerepel itt. Aztán jöttek az előzetesek, összesen három, ráadásul videóval, majd a megjelenés alkalmából egy negyedik is, rendesen felpörgették a promóturbót. (Ezt most találtam ki, ha Scrabble-ben kirakjuk, előfordulhat, hogy játékpartnerünk berzenkedik majd.)
Elsőre ott folytatják, ahol tavaly abbahagyták, de ha többször végighallgatjuk az albumot, pár apró különbséget megfigyelhetünk. Történt egy tagcsere is, a billentyűs hangszereket már John Lönnmyr kezeli, és nem tudom, hogy emiatt-e, vagy csak belemagyarázás, de a „porszívó” most nagyobb szerepet kapott. A legtöbb dalban szinte főhangszer, ettől az összhatás diszkósabb lett – ha szabad ilyet mondani. A fókusz persze az énekdallamokon van, és az AOR diktátor (esküszöm, nem én találtam ki) nem hagy cserben minket, kivétel nélkül minden dalnak fülbemászó refrénje van. Indítványozom, hogy az NFO katalógus ismerete kötelező tananyag legyen a Frontiers kiadó futószalag-bandái számára.
Aztán ha már fejből dúdoljuk a vattacukor refréneket, megfigyelhetjük, hogy a hangszeres munka is príma, itt sem alibiztek. Az el-elejtett szólók annyira természetesen illeszkednek a dalokba, hogy elsőre észre sem vesszük őket, az ötletes dobolás külön felüdítő. Nem én fogom eldönteni, hogy dallamos slágert, vagy tízperces eposzt nehezebb-e írni, de annyiban maradhatunk, hogy egyik sem könnyű, nem is szokott mindenkinek sikerülni. A hangzás hűen idézi a 80-as évek világát, amikor a pop-rock még nem két dolgot jelentett, a dob pedig egyszerre dinamikus és retro.
A minap a zenekar megkérdezte a követőit, hogy melyik a kedvenc daluk a lemezről. Kíváncsi voltam az eredményre, de a voksok megoszlottak, nem volt egyértelmű favorit. Ez esetünkben azt jelenti, hogy el tudták kerülni a „két-három sláger, a többi csak nehezék” csapdáját, pedig az már nem csak a popzenében dívik. Aki ismeri valamennyire a korszak slágereit, felfedezhet egy-két ismerős megoldást, dallamfoszlányt, de ez sosem lesz kínos, esetleg plágium-gyanús. Az I Will Try hangulatában ott van egy kis Hold the Line (Toto), a Zodiac lüktetése pedig a Billie Jean-t idézi (Michael Jackson). Amikor együtt hallgattuk a családdal, a lányom szenzorai a White Jeans alatt is jeleztek, ő a Video Killed the Radio Star dallamvezetését hallotta bele (The Buggles). Én meg csak lestem, nem hittem volna, hogy egyáltalán ismeri.
A bevezetőben utaltam rá, hogy az Aeromantic II nem kapcsolódik szorosan az első részhez. Madártávlatból nézve persze hasonlóak, hiszen az NFO világa nagyon is karakteres. Mégis, az első rész valamivel sokszínűbb volt, ott a retródiszkó mellett belefért egy lassú szám, és néhány himnikus, hardrockos téma is. De apróságokról beszélünk csak, hiába homogénebb az idei eresztés, így is az év egyik legjobbja. És ahogy a fennsíkon is vannak kitüremkedések, ezen a lemezen is találunk egy olyan dalt, amit legszívesebben ismétlőre tennénk, amíg át nem jön a szomszéd. Ez pedig a You Belong to the Night. Úgy indul, mint valami 2 Unlimited dal (a sok szinti, mondom én), aztán egy olyan verze-bridge-refrén mesterhármast visznek be, hogy csak pislogunk. És ezt egy death metal banda gitárosa írta. Olvastam olyan véleményt, hogy mit keresnek ők egy metal kiadónál, meg hogy ez mennyire rock, de ezen kár rugózni. Ha Björnnek belefér, hogy egyik nap az Act Of Denial-ben vendég-acsarkodik, másnap meg a Dirty Dancing filmzenéjét dolgozza fel, nekünk se jelentsen bökkenőt.
Az Aeromantic II elődeihez hasonlóan egy olyan lemez, amiből süt a dalszerzői zsenialitás, a megidézett korszak ismerete, meg úgy általában a jóizlés. Olyan lemez, amin csak jó dalok vannak, pozitív a hangulata, és minél többet hallgatjuk, annál jobb lesz nekünk. Mindeközben, ha akarunk, táncolhatunk is rá, de egy hosszú autóút (vagy ha már: repülőút) aláfestése is lehet. Ajánlom továbbá olyan összejövetelekre, ahol heterogén a társaság zenei világa; kizárt, hogy valakinek ne tetszene. „Humorban nem ismerek tréfát” – mondta Karinthy, és ez a szemlélet igaz a Night Flight Orchestra esetében is. Ha már buliprojekt, csináljuk rendesen, nem igaz?
