Amikor a Mastodon bejelentette, hogy idén kihozza az extra hosszú tizenöt dalos albumát olyanná váltam, mint egy kisgyerek, aki számolja a napokat Karácsonyig. A megjelenés előtt két héttel minden nap többször is néztem a leveleket, hátha a kiadó úgy dönt, hogy elküldi előbb az anyagot. Sajnos erre nem került sor, de már nálam van a lemez, így folyamatosan pörög a vinyl a tű alatt. Megérkezett 2021 egyik legjobban várt anyaga, itt a Hushed And Grim.
A Mastodon nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. Az atlantai négyes mellett a Tool, Ghost és a Limp Bizkit azok a zenekarok, akik miatt bármikor képes vagyok több száz kilométert is utazni, hogy láthassam őket élőben (azért így visszaolvasva, ez egy eléggé vegyes felvágott favorit lista) Az idén huszonegy éves zenekar pályafutása igazán változatos. Nem igazán olyan, mint az AC/DC-é vagy a Motörhead-é. A totális elmebeteg, ordibálós sludge-tól eljutottunk a totál progresszív főhajtáson át, az abszolút bárki számára befogadható rock zenéig. A Crack The Skye-t és az utána következő albumokat még a feleségem is szívesen hallgatja, aki abszolút nem ezen a zenei spektrumon mozog. Egy szó, mint száz, a Mastodon meg tudja szólítani az embereket, mindezt pedig úgy csinálja, hogy hű marad önmagához. Soha nem éreztem azt, hogy valamit amiatt tennének, mert ez "most sokkal eladhatóbb". Az előző albumból kiindulva azt vártam, hogy a könnyedebb dalok után nehezebben emészthető, többször hallgatós dalokkal fogunk találkozni a Hushed And Grim-on.
És meglepő mód a várakozásom be is teljesült. Az album a tizenöt dalával tényleg iszonyatosan hosszú, és hangulatra, érzetre is nekem olyan, mintha két lemez lenne. Az első fele sokkal agresszívabb, keményebb, míg a második rész kicsit progosabb, könnyebben emészthető darab. A dalok átlagos hossza bőven öt perc felett van, ami nem újdonság a zenekartól. A hangzásba, borítóba nem tudok belekötni, ha akarok sem, de ezen a szinten ez sem meglepő.
Ez az albumuk már a nyolcadik a sorban. Ha jól emlékszem négy év telt el a megelőző Emperor Of Sand óta. És talán itt jön az egyik buktató, hogy az előző albumon mennyi fájdalom, mennyi érzelem volt, amitől iszonyatosan erős lemez született. Troy feleségének rákja és Bill anyukájának az elvesztése rányomta a 2017-es album hangulatára a bélyeget, de az a lemez mégis végig érdekes, dallamos, egyedi tudott maradni. Úgy volt sikeres, hogy az ismert ösvényen lépkedett, de nem lépett soha a Once More ’Round the Sun lábnyomába. A Hushed And Grim ebben hasonlít az elődjére, abban azonban nem, hogy nincs rajta igazából egy giga sláger sem, mint teszem azt a Show Your Self vagy a Steambreather. Noha, az előzetesen megismert Skelton Of Splendor (az akváriumos koncertből ez a dal pár óráig elérhető volt a neten) Teardrinker vagy a Pushing The Tides meggyőztek, a dalok többsége azonban mégsem marad meg a fejemben többszöri hallgatás után sem. A The Crux elnevezésű második dal mondjuk pont nem ilyen, mert ötvözi a régisulis Mastodont (hála Brent halál üvöltésének a refrénekben) a megszokott dallamosabb világgal. Ezzel a dallal tökre kivagyok békülve, nagyon kíváncsi vagyok, hogy élőben, hogy fog szólni majd jövőre Bécsben, ha műsorra kerül. Ha már Brent! Egészen biztos vagyok benne, a The Beast az a Cold Dark Place-ről lemaradt dal, amiről anno meséltek. Énekstílus, hangulat, dallamvezetés ... Egy az egyben abba a képbe illik, csak nem értem, hogy ezt miért nem hozták ki külön kislemezen, mert így nagyon megtöri az összképet. Ahogy haladunk pedig jön az a dal, aminél először azt hittem, hogy vége is van a lemeznek. A Dagger egy remek zárása lenne az albumnak, és akkor azt mondanám, hogy a középszerűnek tűnő dalok is megbocsájthatóak, mivel a tíz dal kellemesen elrepül és benne van a pakliban időnként egy hajszállal gyengébb lemez is. Különösen tetszik ebben a dalban a kis keleties hangulat, amit egyéb hangszerekkel csempésztek a dalba, meg előkerülnek a samplerek is, és a különleges hangeffektek. Tényleg egy tök érdekes dal.
És számomra ezután fulladt unalomba az album. Illetve nem is az unalom a jó szó erre, hanem egyszerűen besokaltam tőle. Több a kelleténél, és nem tudott lekötni, nem voltak igazán nagy dallamok, amikre felkapnám a fejemet. Eléggé széles spektrumon mozog a rajongásom, mert a Crack The Skye és a Once More Round a kedvencem, miközben élek-halok a Blood Mountain-ért. Ez az album azonban nem győzött meg. Mondjuk lehet az lesz, mint a The Hunter esetében, azt is négy évvel később szerettem meg igazán. Mondjuk azon legalább ott volt a Curl Of The Burl és Black Tongue kapaszkodónak. Noha 2011-ben mindenki köpte azt az albumot, nem tudom most, hogy lesz a többség a Hushed And Grimmel. Lehet másnak pont egy ilyen albumra van szüksége, ami ötvözi az életük több szakaszát is. Nekem most valamiért nem erre van szükségem, aztán lehet, hogy márciusban totál másképpen fogom látni. Csak, ha a mostani gondolkodásommal, állapotommal a Monolord albumára ötöst adtam (ami egy tökéletes album) akkor a Mastodon mindössze négyet érdemel. Ekkora név már nem fog szar lemezt csinálni, ez boritékolható volt, de számomra elmaradt a várva várt siker. Visszakerül a védőtokba a lemez, és Karácsony után majd újra próbálkozom. Béke, Szeretet, Metal
