Idén úgy tűnik korábban jött a télapó, és bár nem gondoltam volna, hogy a Converge tömi meg a csizmámat, arra végképp nem számítottam, hogy Chelsea Wolf lesz télanyó.
Az igazat megvallva soha nem dobtam hátast Chelsea Wolf zenéjétől, pedig még koncerten is voltam anno, amiből csak annyira emlékszem, hogy kevesen voltunk, sok volt a füst, én meg unatkoztam. A Converge féle kaotikus post-HC-metal turmixot is csak kis adagokban tudom elfogyasztani és ugyan a Jane Doe-t, meg a You Fail Me-t megjelenésük idején relatíve sokat hallgattam, valahogy végül érdeklődés hiányában kikerültek a látómezőmből, vagy csak simán nem volt kedvem szétveretni az agyam (azaz inkább a Dillinger Escape Plannel verettem szét, akik azzal a pár dallammal megengedőbbnek bizonyultak).
A Converge zenéje amúgy is olyan, mint azok a rejtett képek amit, ha az ember sokáig néz meredten, akkor előbb utóbb meglátja a lovat vagy a vitorlást, csak ehhez persze kitartás kell, meg hit, hogy ott van az a kurva ló, csak bírjad idegekkel. Lehet, hogy Chelsea Wolf is hasonlóan működik, ám valahogy eddig nem volt türelmem megszeretni (bár általában szoktam érezni, hogy mire érdemes időt szánni akkor is, ha elsőre nem üt igazán), szóval mondhatni tét nélkül füleltem bele ebbe a koprodukcióba. Az mondjuk némi reménnyel kecsegtetett, hogy a művésznő zenekari tagként nálam eddig jobban szerepelt, a Mrs. Piss ezidáig egyetlen albuma (Self-Surgery) például egy hibátlan zajos-koszos riot grrrl úthenger, illetve a csalétekként bedobott két nóta (Blood Moon, Coil) is biztatónak tűnt.
A Converge legénysége mellett Chelsea állandó alkotótársa, Ben Chisholm, illetve Stephen Brodsky (Cave In) is a stúdióban sertepertélt, így ha jól számolom, akkor összesen hét fő szorgoskodott a Bloodmoon: I-on, ami a végeredményt tekintve harmonikus együttműködést feltételez. A női erő érezhetően jót tett a produkciónak, kicsit kiszellőztette a stúdiót és meggyújtott egy vaníliás illatgyertyát, ami ugyan kevés ahhoz, hogy a Converge teljesen megszelidűljön, viszont bőven elég, hogy ne kelljen fejfájásig bámulni azt a bizonyos képet.
Igazából nem is különösebben indokolt, hogy a lemez a Converge, illetve Chelsea Wolfe neve alatt fut, mert bár mindenki hozott magával egy kis hazait, a Bloodmoon: I egyikőjük diszkográfiájába sem illik kifejezetten. Ezt az állítást főként az olyan Alice in Chains (!) ízű szerzemények húzzák alá, mint a Flower Moon, a Tongues Playing Dead vagy a Daimon, de akár Coilt is említhetném, amit most jelölnék is a következő Wave-Gotik-Treffen hivatalos himnusza címre (ha van olyan). A Viscera of Men még elhúzza a mézesmadzagot a Converge rajongók előtt, de a csapkodós kezdés igen hamar Neurosis sűrűségű lávafolyammá lassul. Ezen felül a Lord of Liar tűnik az egyetlen “tradicionálisabb” tételnek, ami viszont kb. az album Walk This Way-e ahol Bannonék az Aerosmith, Chelsea Wolf meg a Run DMC (ha meghallgatjátok, szerintem leesik mire gondolok). Ha pedig még mindig nem elég az eklektikából, akkor a prog-rock Failure Forever, a southern-gothic hangulatú Scorpion’s Sting, vagy a személyes kedvenc Crimson Stone post-rockja szépen tovább színesíti a lemezt (ha már színekről beszélünk, a borító is telitalálat, igazi karácsonyfa alá való darab, szinte látom is ahogy elegánsan megbújik egy illatszeres ajándékcsomag árnyékában).
A Bloodmoon: I-t simán oda tudom rakni a hasonlóan remek Cult of Luna / Julie Christmas féle Mariner mellé, sőt ahhoz is meghozta a kedvem, hogy adjak még egy esélyt a Chelsea Wolf diszkográfiának, így nem is fukarkodnék itt a piros koponyákkal.
