2020 egyik komoly meglepetése volt a Bonded bemutatkozó lemeze. Novemberben adták ki második albumukat, Into Blackness címmel; a 2020-as debütáló Rest in Violence magas elvárásokat támasztott, amelyről úgy találtam, hogy élvezetes keveréke a régi iskolás thrash-nek néhány modern groove-val.
Ígéretes kezdet volt, kimondottan sokat hallgattam, mivel Bernemann és Makka a Rest in Violence-szel sikeresen olyan hatást keltettek, mint egy thrash metal vadállat. Noha szerencsétlenek voltak a körülmények a világjárvány kitörése miatt, nem hagyták, hogy visszatartsa őket a dalszerzéstől, igaz mi mást tudtak volna csinálni?
Nem számítottam ilyen gyors folytatásra, de körülbelül másfél év múlva itt vannak, és az Into Blackness mindent megad, amit egy modern thrash albumtól kívánhatunk! Az új anyag tovább erősíti a dallamok és a brutalitás keverékét, miközben néhány utalást is tartalmaz más metal stílusokra, mégis az egész album egységes hatást kelt. Az Into Blacknessben még mindig van jó néhány olyan rész, amely jelentős Testament hatást hoz néhány más Bay Area-i thrash banda mellett, amit ismét a maguk javára fordítottak. Van durva, de jól kivehető énekhang, nagy sebességű fogós riffek és súlyos, közepes tempójú számok, de lényegében az Into Blackness a gitárokról szól!
A Bonded-nek jó receptje és alapanyaga van, a Bernemann-Tsitsis gitártandem erős riffeket produkál, amelyeknek remek hangja van, de az így létrejött dalok hiányosnak tűnnek. Ugyanez mondható el Bajonczak énekesről is, akinek erős hangja van, és ehhez a zenei stílushoz illő is, de a zenekar nem tudja teljes mértékben kihasználni jelenlétét, pedig dallamosan is próbál énekelni. A Bonded meglehetősen hatékonyan hajtja végre a jól kitalált megközelítést néhány kiemelkedő riffel és szólóval, de nem olyan mértékben, hogy ne lenne haszna néhány további elemből. Vannak pillanatok, amikor eltérnek a tiszta thrash-nagykönyvtől is: az Into The Blackness Of A Wartime Night néhány Maiden-szerű gitárszólamot hoz be, szép, dallamos gitárriffel és egy jó refrénnel, valamint az epikus vonásokat mutató Way Of The Knife, míg a Destroy The Things I Love inkább hangulatos dallamokra támaszkodik, a Final Stand pedig inkább extrém death metal agresszió. Ez utóbbi remekül mutatja be, hogy ehhez a stílushoz kiváló Bernemann és Chris Tsitsis duó dinamikája.
Ez egy tisztességes thrash lemezt eredményez, amely nem igazán veszíti el az erejét, de ennek eredményeként kissé egyértelművé és kiszámíthatóvá válik, de még így is ez az album könnyedén kiemelkedik a műfaj tömegtermékei közül. Vannak olyan számok, amelyek kissé ismétlődően hangzanak, de többnyire azért keményen ütnek. Mindent vad precizitással szállítanak, a produkció pezseg, és lehet, hogy nem sok meglepetés vagy igazi újítás van, de jól kidolgozott, borotvaéles thrash metalt kapunk.
A pörgős riffek özönével visszatérő Into Blackness a következő lépést jelenti a banda életében. Debütáló albumukra építve egy újabb adag magas oktánszámú thrasht kínál a hallgatóknak, a banda pedig hangzásuk peremén kísérletezik mind zenei, mind dalszerzői megközelítésben, az albumon a banda igyekszik bütykölni a thrash képletét, még ha nem is távolodnak el gyökereiktől. Van elegendő tartalom ahhoz, hogy az érdeklődés továbbra is a Bondedre összpontosuljon. Lehet, hogy nem ez a 2021-es év legeredetibb albuma, de ha egy dühös thrash lemezre vágysz a nyolcvanas évek stílusában (de nem a nyolcvanas évek felelevenítésére irányuló kísérlet!), az Into Blackness pont megfelel ennek.
A korong előrelépés a tavalyi lemezhez képest, a Bonded számára is előrelépést jelent, amivel a zenekar folyamatosan fejlődik.Az Into Blackness olyan számokat tartalmaz, amelyek ismételt hallgatást igényelnek, és valószínűleg sokak lejátszási listáján fel fognak bukkanni az elkövetkező hónapokban. A zenekarnak ugyan még nem sikerült teljesen megmutatnia a tehetségét, továbbra is sok lehetőséget tartogatnak a jövőbeli lemezek. Összességében azért ez egy remek album!
