Az előzetes hírmorzsák alapján azt gondoltam, hogy a Depeche Mode énekese a kényszerű bezártság alatt, egyfajta karantén projektként hozta össze az új szólólemezét. Tévedtem. Rövid utánajárás után, a felvétel rögzítési időpontjának ismeretében szó sem lehet kényszerből összerakott időkitöltő albumról. Dave Gahan ugyanis kereken két évvel a novemberi megjelenést megelőzően, tehát bőven a világjárvány előtt rögzítette a Rich Machin és Ian Glover neveihez köthető Soulsavers-szel kollaboráló újabb korongját, mely már harmadik a sorban.
Az Imposter két elődje (The Light The Dead See- 2012 és Angels & Ghosts- 2015) saját szerzeményeket rejtett, a friss albumnál viszont gyökeresen változott a koncepció. Az Imposter ugyanis egy olyan gyűjtőtégely, melybe Gahan tucatnyi személyes kedvencét pakolta bele, és gyúrta hellyel-közzel egységes anyaggá. A feldolgozandó előadók térben, időben és a képviselt műfajok tekintetében is rendkívül szerteágazóak. A tágabb értelemben vett rock/metal műfajon kívüli zenei tájékozottságom meglehetősen szegényes, de az olyan legendák, mint Neil Young és Bob Dylan nem igényelnek semmilyen kommentárt. Az olyan nevek pedig, mint pl. PJ Harvey vagy Mark Lanegan természetesen a hozzám hasonlóan a rock irányából közelítő hallgatóknak is ismerősek kell, hogy legyenek.
A további nyolc dal szerzőinek nevei viszont számomra a szimpla homályos folttól a tanácstalanság kategóriájáig terjednek. Ja, a Charlie Chaplin név kapcsán nekem is kikerekedett a szemem, a kilencedikként lemezre vett Smile ugyanis eredeti változatában az 1936-os Modern Idők filmben szerepelt. A hatodik pozícióban helyet kapott Metal Heart dalcím viszont senkit se tévesszen meg, a szerzeménynek ugyanis semmi köze az Accept klasszikusához, sőt...
Szóval adva van tizenegy dal az utóbbi hat-hét-nyolc évtized könnyűzenei terméséből, Gahan pedig a barátaival bevetette magát a nagy nevű malibui Shangri La stúdióba, ahol - hogy csak a műfajunknál maradjunk - előtte olyan nevek dolgoztak az elmúlt dekádok során, mint a Black Sabbath, a ZZ Top, a Muse, a Red Hot Chili Peppers, vagy épp a Metallica. A CD pedig a baráti társasággal levezényelt örömzenélés eredményének lenyomata. Dave Gahan hangja annyira jellegzetes, hogy az ember az első hallgatás során folyamatosan azt várja, mikor csatlakoznak be Martin Gore és Andy Fletcher hangszínei, szintetizátorai. Az Imposter azonban bár hangulatilag közvetlen szomszédja is lehetne a Depeche Mode-nak, hangszerelésben meglehetősen távol áll a synth-pop legendájától. A dalokról minden felesleges sallangot lenyestek, a hangsúly - természetesen - Gahan hangján van, a lecsupaszított zenei alapok sokszor csak asszisztálnak a főhős témáihoz.
Mivel a már említett hiányos zenei műveltségemből kifolyólag az eredeti szerzemények jelentős részét nem ismerem, némelyiknek csak most, utólag nyomoztam utána; esetlen lenne az eredeti verziók és az átdolgozások pontról pontra történő összevetése. Ráadásul Gahan a Dylan és a Young életműből sem az örökérvényű alapvetéseket bolygatta meg. A végeredmény viszont egy egységes korong lett, mely úgy mentes a hangulati ingadozásoktól, a magamutogatástól és a megfelelési kényszertől, hogy közben kikerüli az álművészkedés csapdáját is. Viszont az utolsó tétel számomra kilóg a sorból, bár az előadó és a szerzők neve semmit sem mondott, és a címe alapján sem fogtam gyanút, az Always On My Mind valójában a hetvenes évek egyik agyonjátszott slágere, mely kapcsán nehezen tudok elvonatkoztatni a negédes eredeti változattól.
Az Imposter nem más, mint egy soron kívüli dalgyűjtemény Gahantől, melyben a Depeche Mode rajongók is kockázatok nélkül elmerülhetnek, ennek megfelelően kezelve pedig annak, ami, közel tökéletesen megállja a helyét.
