Termékeny időszak gyümölcse a dán Volbeat nyolcadik albuma. Az előző Rewind, Replay, Rebound alig két éve jött ki, de tavaly decemberre már dobozban volt az új anyag is. Majd jött a végtelen várakozás, hátha véget ér a járvány, végül a nyáron elkezdték dobálni az előzeteseket. És milyen jól tették.
Mindig megdöbbenek, amikor tudatosul bennem, hogy már a „fiatal” zenekarok is 20, vagy még több éve aktívak. Emlékszünk, amikor az alig ötvenes Ozzyt vagy Halfordot öregnek neveztük? Aztán tessék, hetven felett is itt vannak, és nyomják a rakendrollt. A klasszikus metal sokadik feltámadása (Hammerfall és társaik) is lassan 25 éve volt, szóval relatív és szubjektív, kit hova gombostűzünk fel a nagy zenei idővonalra. Ez a kis okfejtés azért jutott eszembe, mert a Volbeat idén 20 éves, és a nyolcadik lemezét adja ki.
Ezalatt szépen az élvonal közelébe küzdötték magukat, és a zenei világuk is addig kristályosodott, mígnem inkább megkövültnek nevezhettük. Az előző album kapcsán írtuk, hogy behatárolt a mozgásterük, és eléggé repetitív a repertoár, dacára a nagy slágereknek. Lehet, hogy olvasták a recenziót, mert a Servant of the Mind egy színes, változatos dalcsokor lett, meghagyva a – jó értelemben vett – slágerességet is.
Az egy óránál is hosszabb (plusz a bónuszok, de arról később) lemez a Temple of Ekur dallal indul, ami kapcsán három dolgot jegyeztem fel az almásnokiába: (1) vastag, döngetős riff, (2) szuperjó hangzás (Hansen stúdió, keziccsókolom), (3) a Bon Jovi: Runaway-hez hasonló refrén. Mindhármat elismerésnek szántam, ha nem lenne nyilvánvaló, a ragadós dallamok – zsíros riffek összeállítás nagyon közel áll hozzám. Erre tessék, jön a Wait a Minute my Girl, ami mindezt kétszeres szorzóval prezentálja. A csapat kapcsán emlegetett rockabilly hatás itt a legszembetűnőbb, a zongora és a szaxofon remekül ellenpontozza a szinte punkos alapokat. Már a nyáron megmutatták, a főnök Michael Poulsen ezt mondta róla:
Olyan nyárias hangulata van. Nem igazán jellemzi az egész albumot, mert nekem elhiheted, a lemez többi része talán a legsúlyosabb zenét rejti, amit a Volbeat pályafutása alatt készítettünk. De ez színtiszta rock and roll-ként tűnik ki.
Csak egyetérteni tudok, a Servant of the Mind többi része – legalábbis Volbeat mércével – eléggé vadóc lett. Itt van például a Shotgun Blues, amit kétféle változatban is elővezetnek. Az eredeti egy rock and roll sláger olyan refrénnel, amire még akkor is emlékezni fogunk, amikor a harmadik életünkben macskaként születünk újjá Isztambul utcáin. Emellé cupákos thrash metal riffeket szolgálnak fel, és a csomag működik. A bónuszok között pedig ott figyel az alternatív változat, amiben Dave Matrise, a Jungle Rot énekese acsarkodik pár versszaknyit Michael mellett. Mondhatjuk, hogy a hörgős ének annyira tájidegen elem itt, mint futball-celeb a könyvesboltban, de ha tudjuk, hogy Michael korábban négy lemezt készített a Dominus nevű death metal zenekarral, már nem lepődünk meg. Annyira.
És ha már death metal vonatkozás, hadd említem meg a Becoming című dalt. Ezt az Entombed-énekes LG Petrov tiszteletére/emlékére írták, és maximumra járatják benne a slágeresség vs. súlyosság antagonizmust. Skandináv riffel indít, amit egy jó kis tuka-tuka dobolás, majd hamar egy málházós, zúzós gitártéma követ. Persze a verze már dallamos, a refrén pedig megint egy életre szól. A vijjogtatós szólót mintha csak Hanneman játszaná, aztán a végén megint zúznak egy kellemeset. A 90-es évek közepén volt divat a crossover, vagyis a nem feltétlenül összeillő műfajok vegyítése, ami legtöbbször kimerült abban, hogy rappeltek a metal dalokban. Hát most itt van egy pop-rock-thrash vegyesfelvágott, és működik, mi több, nekem ez lett a kedvencem a lemezről.
Az abszolút sláger azonban nem ez, hanem a Dagen Før, ami Isten nyelvén annyit tesz, hogy The Day Before. Aki a bónuszolt kiadást választja, ezt a dalt is kétféle változatban kapja meg. Az eredetiben Stine Bramsen, a szintén dán Alphabeat énekesnője hallható, az extrák közt pedig ott figyel a standard verzió is, Michael énekével. A dal egy ütős pop-rock sláger a 90-es évek receptje alapján, akár Alannah Myles vagy Belinda Carlisle is énekelhette volna. Szép is az, amikor a refrénjét énekelve próbálom lenyomni a kávéfőző berregését.
Nagyon igazságtalan lenne annyival letudni a Servant of the Mind lemezt, hogy szirupos slágerrock. Előszöris, a dalszerzői munka kimagasló; hibátlan nóták sorakoznak egymás után. Erre jön a minden eddiginél súlyosabb megszólalás, és a műfaj kereteit feszegető változatosság. A dalok már elsőre működnek, de többszöri hallgatás után sem unjuk meg őket, sőt, úgy beragadnak, mint egy Toyota Prius gázpedál, hehe. Számomra ez a lemez legfőbb erénye, mármint a kiváló dalok. Lehet ugyanis bármilyen színvonalas a körítés (itt az is), az erős alapokat mégis az adja, hogy Michael milyen nótákat hegesztett össze a karantén alatt.
Gyakran szoktam a lemez hosszán rugózni, ami talán a régi, kazettás korszak beidegződése lehet. A Servant of the Mind 61 perces, vagyis „kilencvenes” kellene neki, úgy legalább nem gond a további bő negyedóra extra tartalom. A plusz 5 dalból már volt szó a Dagen Før és a Shotgun Blues alternatív verzióiról, ezen felül van még három feldolgozás. A változatosság ezeknél is megfigyelhető, van itt Roy Orbison, hardcore-punk és Metallica is. Utóbbi a Don’t Tread on Me, amit a fekete album jubileumi kiadásához vettek fel. Most valahogy nem zavar a 18 dalos csomag, egyetlen tételt se volna szívem lehúzni belőle.
A dán dallam-bubusok alig pár hét múlva már turnén lesznek a Ghost társaságában (micsoda csomag…), csak éppen Amerikában. Van már néhány európai dátum is tavaszra, egyelőre magyarországi időpont nélkül. Azért remélem, felénk is elkanyarodnak majd valamikor. Nem is csűröm-csavarom tovább, nagyon jól sikerült a Servant of the Mind, nyugodtan képzeljétek oda az év végi listámra (időzítés miatt elkerülte egymást a kettő). Hogy kinek ajánlom? Régi Volbeat rajongóknak feltétlenül, mert szerintem ezzel a lemezzel szintet ugrottak. Azok is kóstolják meg, akik már csak műkedvelők, mert ennek segítségével könnyen visszatalálnak majd a régi kedvencekhez. Végül minden AOR, hard rock és dallamrock kedvelőnek is, csak nem fognak megijedni egy-két thrash metal rifftől, nem?
