Mivel a különféle kiadók és a további promóciós csatornák özönvízszerűen árasztanak el minket a megjelenés előtt álló kiadványaikkal, a digitális postaládával ellentétben azonban az írói kapacitás véges, öt – szerintünk - arra érdemes, vagy éppen érdemtelen aktuális kiadványra ebben a rendhagyó formában, néhány gondolat erejéig törekszünk felhívni a figyelmet.
YEWO - YEWO (2021)
A tavalyi év legvégén a semmiből bukkant fel a hazai YEWO az azonos című bemutatkozó korongjával. Az ötös (a promó fotón négyes) abszolút naprakész; olyan muzsikával álltak elő, ami határainkon túl is sokadik virágzását éli. A srácok sikerrel gyúrták egybe a hetvenes és a kilencvenes évek rockzenei stílusirányzatait, legyen szó akár art, pszichedelikus, hard, folk (Ghost) vagy progresszív rockról, akár pedig a brit popról, a dance rockról (Just Another Dance Song), netán grunge vagy indie hatásokról. A tengerentúlon a Greta Van Fleet, az öreg kontinensen pedig a Maneskin hasonló kombóval arénákat tölt(ene) meg. A YEWO a szerteágazó hatások ellenére egy egységes, jól hallgatható lemezzel állt elő, sőt még egy magyar nyelvű nóta is belefért a képbe. Ebben a bizonyos, Szétszedi a szél című dalban ráadásul a nyolcvanas évekbeli hazai alternatív vonal hatását is éreztem. A Petty Sailor középrészének billentyűtémája pedig a késői Pink Floyd dolgait idézi. A lemez szó egyelőre idézőjelben értendő, hiszen még csak digitális megjelenésről beszélhetünk, de tervben van a fizikai formátum is. Mivel a Turbo és az Ivan & The Parazol is elbúcsúzott az angol nyelvű szövegektől, a YEWO képében megvan ennek az irányzatnak az új hazai letéteményese.
SORCERER - REVERENCE (Metal Blade Records, 2021)
A svéd doomsterek a több évtizedes kihagyást pótolva 2015-től korábbi önmagukhoz képest ontják magukból a dalokat. Megjelent három nagylemez, illetve a Reverence-szel együtt három EP is. A friss kiadvány lényegében egy soron kívüli bónusz, kizárólag a fanatikusoknak. Anders Engbergék a Rainbow: Gates Of Babylonja mellett három nyolcvanas évekbeli klasszikust (Saxon, Ozzy Osbourne és a Tony Martin-féle Black Sabbath) sorcereresítettek. A négy részre osztott borító telitalálat, a kis képek mindegyike az eredeti frontképekre utal vissza egy-egy kisebb csavarral. A dalválasztást viszont kissé szerencsétlennek tartom, hiszen olyan emblematikus nótákról van szó, amelyeket szinte mindenki ismer, így hozzájuk tenni lehetetlen küldetésnek tűnik, egy az egyben eljátszani őket pedig felesleges. A harmadik opciót, azaz a klasszikusok meggyalázásának csapdáját a svédek szerencsére elkerülték. Mivel kizárólag digitális megjelenésről van szó, láthatóan a csapat sem tervez komolyabban ezzel az időkitöltő kiadvánnyal. A Crusadert, a When Death Callst és a Waiting For Darknesst pedig nem lehet elégszer hallani, nem is beszélve a Gates Of Babylonról.
MOLYBARON: THE MUTINY (Inside Out, 2021)
A francia bázisú zenekar egy tipikus XXI. századi koronggal állt elő. A The Mutiny című második album alternatív progresszív rock metalt rejt. Lassan a műfajra is ráférne egy nyelvújítás, mert négy-öt jelző halmozása nélkül lassan kategorizálhatatlanná válik ez a zene (is). A kiadói adatlap a jelzők sorozata helyett inkább zenekarok neveivel dobálózik. A Molybaron kapcsán elhangzik az Alter Bridge, a Muse és a System Of A Down neve is. Az első kettő stimmel, az utóbbit ellenben kevésbé érzem, bár a Lucifer című dal bizonyos részei alapján valóban felsejlik a hibbant örmények neve is, de olyan indulatkitörések és zenei tébolyok nincsenek a lemezen, mint Tankianék korai művein. A fenti hármas mellett még megemlíteném a Tool nevét is, ha elszállásokról van szó, Keenanék ugye megkerülhetetlenek. Az eklektikus lemez egyik legnagyobb pozitívuma, hogy nem megy át öncélú művészkedésbe, mindössze háromnegyedóra az egész. A huszadik század eleje mozgalmi plakátjainak képi világát idéző borító mindenesetre kellően beteg ahhoz, hogy felkészítse a hallgatót. Örvendetes, hogy az Inside Out a hagyományos értelemben vett progresszív rock és metal mellett a Molybaron lemezével ajtót nyit a valóban progresszív irány felé is.
CRYSTAL BALL - CRYSTERIA (Massacre Records, 2022)
A svájci csapat a 2003-as Hellvetia koronggal kilóra megvett magának. A tavaly nagykorúvá vált lemez ráadásul jól öregedett, ma is örömmel veszem elő ezt az egyébként extráktól mentes hard rock/heavy metal keveréket. A Crystal Ball életművel nem vagyok tisztában, de a fenti lemez alapján a zenekar a Gotthard kisöccse, ugyanaz a zenei világ, ugyanazok a dallamos, könnyen fülbe ragadó témák. A Hellvetia után azonban –fogjuk a tömegtermelésre- mégsem kerestem a svájciak társaságát. Magam is ledöbbentem, hogy a január végén megjelenő Crysteria már a tizenkettedik korongjuk lesz. A hivatalos előzetes viszont alaposan fejbekólintott, de sajnos nem a szó pozitív értelmében. Utólag persze azt mondom, hogy már az összecsapott borító alapján is gyanút kellett volna fognom, de ugye a Hellvetia grafikája sem volt telitalálat annak idején. Nos, a felelősség egy részét magamra vállalom, hiszen ha folyamatosan követtem volna a zenekar pályáját, feltehetően nem tápláltam volna hiú reményeket a Crysteria irányába. A dobos és az egyik gitáros kivételével a komplett zenekar lecserélődött azóta, hogy velük kapcsolatban elvesztettem a fonalat. A Crysteria sajnos egy épp olyan jellegtelen, egyszer hallgatható sorozatgyártmány az európai hard rock gyártósorról, mely bizonyos (meg nem nevezendő) olasz és görög kiadóktól napi rendszerességgel ömlik ránk.
DECRAPTED - BLOODY RIVERS OF DEATH (Xtreem Music, 2022)
A végén pedig tekintsünk a kissé távolabbi jövőbe! Az április elején megjelenő korong mögött Dave Rotten énekes áll, a spanyol figura épp olyan legendás alakja az európai old school death metalnak, mint vértestvére, egyben jelen lemez szövegírója, a svéd Rogga Johansson. Ezek az arcok nemcsak futószalagon gyártják és nagykanállal fogyasztják a death metalt, hanem ezt az áporodott levegőt is lélegzik be. A Decrapted egy friss kreatúra, ahol Rotten szövetségese egy másik spanyol veterán, Vicente Payá, aki a húros hangszereket kezeli. A session dobossal és gitárossal felvett Bloody Rivers Of Death minden ízében, zamatában old school death metal, kezdve a Dan Seagrave keze nyomát magán viselő borítóval. A táptalaj, melyből szárba szökkent ez a pusztító gépezet, a Cannibal Corpse: Tomb Of The Mutilated című klasszikusa lehetett, de Rotten már a nyitó dalban is megidézi az Obituary vezér, John Tardy hangszíneit is. A régisulis death metal fanatikusai egy újabb ízletes falatra készülhetnek a Dave Rotten kiadójánál tavasszal érkező lemez képében.
