Ha 2023-ban még létezik a titkos favorit kategória, akkor a francia Molybaront személyes szinten ebbe a csoportba sorolnám. Ősrajongónak ugyan nem mondhatom magam, mivel a zenekart csak a két évvel ezelőtti második lemezzel, a The Mutiny-vel ismertem meg - mellyel nálam nyomban az első mondatban emlegetett csoportban találták magukat.
A négyest a legegyszerűbb a semmitmondó, és manapság igen tág modern metal dobozba passzírozni. Metalnak alapvetően metal, amiben a párizsi csapat utazik, modernnek viszont 2023-ban kevésbé nevezhető, hiszen ők is a múlt évszázadban kialakult – akkoriban még valóban modernnek minősülő – irányzatokat eresztik egymásnak. Külföldi fórumokon olvastam már velük kapcsolatban az alternatív metal megjelölést is, ami talán valamelyest közelebb visz ahhoz, hogy az emberben a zene lefülelése nélkül is kialakuljon egyfajta előzetes kép arról, hogy mégis miről lehet szó.
A 2014-ben ír-francia szövetségben összehozott zenekar fő dalszerzője, az énekes-gitáros Gary Kelly a mai Molybaronban a másik gitáros, Steven André tavalyi távozását követően egyedüli alapítóként van jelen, a jelenlegi társak kivétel nélkül frissebb leigazolások. A franciák akarva-akaratlanul lépésről lépésre építkeznek. A bemutatkozó anyagot 2017-ben még szerzői formában hozták ki, majd sikerült bekerülniük egy kisebb léptékű kontinens turnéra a Sal Abruscato-féle A Pale Horse Named Death elé. A folytatás ugyan nem rohamtempóban érkezett, de a fentebb már emlegetett 2021-es The Mutiny-vel a Molybaron a Sony érdekeltségéhez tartozó, eredendően pedig a progresszív muzsikákra szakosodott német Inside Out-nál találta magát. A második korong szakmai visszhangjáról pedig csak annyit, hogy azzal a szintén német Rock Hard magazin aktuális hangpróbáján az élen végeztek - én is ezen helyezés alapján mentem utánuk.
Az idei anyagot a felvezető single-ökre fogékonyabbaknak már több előzetes dallal is promózták. Ahogy a Molybaron az előző lemezen sem rúgta ki a sablonos modern metal kategória tágabb értelemben vett határait, úgy nagy megfejtésekre most sem kell készülni. Itt ugyanis bármilyen közhelyesen is hangzik, szó sincs másról, mint magukról a dalokról.
A franciák kerek, átlátható, és alapvetően könnyen befogadható szerzeményekben gondolkodnak, a formát pedig a már citált modern és nu metal mellett alternatív és progresszív rock elemek töltik ki tartalommal. A sajátos énekdallamokból adódóan - annak ellenére, hogy autentikus hangszereket nem állítottak csatasorba - a szerzeményeket belengi valami közel keleti hangulat is. Leírva bizonyára banális, de itt nem a dalok szolgálják ki a technikai bemutatókat, hanem érzésem szerint az utóbbiak vannak az előbbiekért. A végeredmény pedig akár egy System Of A Down rajongónál is betalálhat, ahogy egy Disturbed vagy egy Muse fan sem fog kitérni a Something Ominous elől, ha valamilyen algoritmus folytán szembe jönne vele. Egyetlen problémám van az egésszel, a maga negyven percet sem elérő összesített játékidejével kevésnek érzem az idei tíz dalt.
A Molybaront összességében ezúttal is az egységes hangulat és a simulékonyság jellemzi. Az olyan, felületesen nézve pofonegyszerű darabok mellett, mint a Set Alight, akadnak trükkösebb szerzemények is, mint az intro-szerű nyitó-címadó nóta, a szövegelős, groove-os Billion Dollar Shakedown vagy a címével mindent elmondó, amúgy billentyűkkel felvezetett Breakdown, az utóbbival párba állítható Anyway, netán az elbeszélő jellegű, merengős Daylight Dies In Darkness.
A Molybaron tehát a régi, jól bevált elemekből építi a maga modern metalját, teszi ezt némi egyéni zamattal, és mindenek előtt kerek dalokkal.
