A mindenféle lakberendezési meg háztartási felesleget árusító boltokban lehet kapni előre pattogatott kukoricát, ami olyan, mintha hungarocellt rágcsálna az ember, szóval nem sok köze van a friss patikukihoz. Aki valaha kóstolt már rendes popcornt és/vagy kicsit is szereti magát, az nem vásárol efféle szarokat, inkább otthon pattogtat magának vagy bemegy egy moziba.
Nem is magyarázom túl ezt az analógiát, elég annyi hozzá, hogy a Korn is ezt a zacskózott korszakát éli, ami úgy az Untitled album magasságában kezdett beütni és sajnos Head visszatérése se nagyon változtatott a pályaíven. Arról, hogy David Silveria miért is hiányzik annyira a bandából korábban ITT értekeztem, azonban 14 (!) albummal a hátuk mögött, vélhetően az eredeti ötös sem fejtené meg újra a nu-metalt (ami így 2022-ben egy elég anakronisztikus címke).
Az újkori Korn legénysége sem akar megfejteni, helyette szépen ráálltak a tömegtermelésre és három évente nyomják ki a jobb-rosszabb lemezeket, mellékesnek meg ott van a Korn-kávé, vagy az Űrgammák színvonalú bújtatott reklámok a tagok Instáján. Persze polgári szempontból igazuk van, nem lehet örökké seggszagú melegítőben nyomni a Blind-ot, a rocksztárság mind emberileg, mind üzletileg másfajta elkötelezettséget kíván, aminek sokszor aztán a műalkotás látja kárát. Három éve is megkaptuk a nagy semmit és most itt van a Requiem - ami hasonlóan a Nothinghoz - elég árulkodó cím.
Az előzetesben kiadagolt három nóta közül a Start the Healing biztatónak tűnt, de a Forgotten, illetve a Lost in the Grandeur már megint azt a broadway-musical hangulatot hozza, amit az Untouchables idején még kordában tartott a jól ismert Korn-sound, azonban mostanra a kilúgozott dob meg basszus (is) teljesen szabadjára eresztett. Egyébként Fieldy ezúttal hiányzik a bandából, a hivatalos közlemény szerint visszatért néhány korábbi rossz szokásához (vélhetően drogozgat, esetleg továbbra sem hajlandó felnőtt ruhát ölteni…de hagyjuk is a rock-bulvárt), amúgy meg tök mindegy, hogy éppen ki kezeli a basszusgitárt, hiszen a Paradigm Shift óta az ő jellegzetes kopogós játéka is uniformizálódott.
A lemez erőssége, hogy a Munky-Head duó továbbra is elég jó témákat pakolgat, bár ez a kicsit djentes túlpolírozott gitárhangzás, amit még Head lopott át a Love and Death-ből annyira nem áll jól a Kornnak. Az első pár hallgatás után a death metal ízű Hopeless and Beaten, illetve a Let the Dark Do the Rest maradt meg bennem, ahol a bomba refrén valamelyest feledteti, hogy mennyire túl van énekelve a nóta, ami sajnos a lemez többi dalára is igaz. Jonathan Davis már jó régóta Freddie Mercury üzemmódba kapcsolt, amivel sikeresen puhítja vissza a helyenként igencsak morcos riffeket. Ezen a rövid játékidő sem segít, (32 perc és 9 nóta mindössze, ezzel a Requiem a banda legrövidebb anyaga), így még inkább az az érzésem, hogy Jonathan folyamatosan énekel. Félreértés ne essék, nem a dallamokkal van bajom, inkább a mértéktelen egymásra halmozással, amivel bár sikeresen csinálnak közös halmazt Andrew Lloyd Webber rajongótáborához, engem kifejezetten idegesít. Összességében azt érzem, hogy a Korn hátat fordított önmagának és szépen lassan kiselejtezi , ami kiemelte őket az átlagból. A lemezt záró Worst Is On Its Way-en kapunk ugyan egy kis klasszik szájbendzsózást meg gitárnyektetést, de azt is úgy passzióból, hanyagul odabaszva csak, hogy erősítse a hiányérzetet.
Tizenévesen a Kornnal együtt voltam dühös, most meg rájuk, vagyis inkább értük vagyok az, merthogy ezt a sok csúnyaságot én rajongóként írom, aki anno izgatottan rohant a boltba a Life Is Peachy kaziért, Follow the Leader CD-t kért karácsonyra (aztán egy évre rá az Issues is a fa alá került), azonban a fokozatosan kopó lelkesedésem már a Nothinghoz sem volt elég, így a Requiem tényleg az lett, ami: egy gyászmise a régi jó Korn teteme felett.
