Alig kopott ki a lejátszóból a brit Thunder előző albuma, máris bejelentették az új csomag érkezését. Ráadásul dupla a pakk, 16 friss dallal 70 percben. Nem lesz ez kicsit sok egy év alatt?
Ha nem a Thunder-ről lenne szó, esetleg jogos lenne az aggodalom, de az ő zenéjük prémium cucc, a dalaikat nem seperjük fanyalogva a tányér szélére, mint úrigyerek a grillezett lazacot parmezánforgáccsal. Mégis, a szigetországon kívül valahogy sosem indult be a britek szekere, és érzésem szerint nem a Dopamine lemez lesz az, ami ezen változtat. Ha kultúremberek beszélgetnek, és a brit hard rock kerül szóba, valahogy nem a Thunder az első, akit megemlítenek. Pedig ami a minőséget illeti, sosem adták egy adott szint alá, az pedig túlmutat egy lemezismertető szerény keretein, hogy a dalszerzői kvalitások és a kommerciális siker egyenes- vagy éppen fordított arányosságát kitárgyaljuk.
Az, hogy kerek egy év alatt megírtak és felvettek egy dupla lemezre valót, azért nem pont úgy van, ahogy elsőre gondolnánk. A tavalyi All the Right Noises már korábban elkészült, csak a világjárvány miatt halasztották, miközben a turnézásról le kellett mondaniuk. Az átlagosnak mondható két-három éves lemez-turné-lemez periódus teljesen felborult, ezért tűnhet úgy, hogy a Dopamine csak úgy kipattant hirtelen. Sosem titkoltam, mennyire közel áll hozzám a Thunder zenéje, egy bírósági tárgyaláson akár az elfogultság árnyéka is rám vetülhetne. De végülis nem egy laboratóriumi teszt tudományos jelentését olvasod, nem hallgatom hát el, mennyire izgalomba jöttem, amikor bejelentették az új lemezt, majd megmutatták a két előzetes dalt.
Ezek egyike, a The Western Sky egyben a lemezindító is, és teljes körűen megtestesíti mindazt, amit a Thunder-ben szeretni lehet: harapós riff, feszes ritmusjáték, emlékezetes refrén, és persze Danny Bowes hangja és ragadós dallamai. Danny a Coverdale-iskola éltanulója, kivéve, ami a fazont illeti, de az most nem számít, nem az Elle magazin vagyunk.
A következő One Day We’ll Be Free Again arról szól, hogy most a vírus miatt takaréklángon működünk, de egyszer talán vége lesz, és visszakapjuk a régi életünket. Általánosságban igaz a szövegekre, hogy nemcsak értelmes témákat boncolgatnak, de mindig pozitív tartalmúak, nem engedik letargiába süllyedni a hallgatót. A nemrég megjelent Bryan Adams lemez is hasonló megközelítést alkalmazott, amiért nem lehetünk eléggé hálásak.
A Black megint csak érdemes rá, hogy kicsit jobban cincálgassuk: elsőre egy kellemes, középtempós hard rock téma, könnyen rögzülő dallammal, a szokottnál talán visszafogottabb hangvétellel. De ha alaposabban megfigyeljük, előjönnek a hangszerelési finomságok, a kimunkált részletek. És ez általánosságban igaz az egész lemezre. Talán nem annyira slágeres, nem annyira kommersz, de a részletek nagyon is rendben vannak.
A Last Orders első versszakában a főnök, Luke Morley gitáros is mikrofont ragad, majd az akusztikus bevezető után egy életteli, pörgős dallá formálódik, ami bátran merít több stílusból is. Persze a pozitív hangvétel itt sem hiányzik, a vaskos riff már csak plusz ajándék a hallgatónak.
Nem kell sokat várni, és már jön is a lemez abszolút fénypontja, legalábbis számomra: a lemez közepén találjuk a Dancing in the Sunshine-t, ami tényleg arról szól, hogy jó az idő, nyissunk ki minden ablakot és ajtót, csavarjuk fel a hangerőt, és táncoljunk a napsütésben. Hadd hivatkozzak Bryan Adams egyik új dalára, a Kick Ass-re, ami gyakorlatilag ugyanezt az üzenetet fogalmazza meg. Egyéni habitus függvénye, ki hogyan dolgozza fel azt a szívás-áradatot, ami mostanában ránk zúdul, de ha nem akarjuk megadni magunkat, az ilyen dalok segíthetnek. A rákövetkező Big Pink Supermoon se nagyon különbözik tőle, és az érdekesebb zenei megközelítés miatt is érdemes a figyelemre. De már jön is az Across the Nation, a megjelenés idejére bedobott harmadik kislemez. Ez is a vivid szegmensbe tartozik, és megint azt üzeni, hogy egyszer csak visszatér a megszokott életünk, és nem lesz mindig olyan, mint Bill Murray karakterének az Idétlen időkig című filmben. Mellesleg zseniális hasonlat (nem tőlem származik, a dalszövegben van), gondoljunk csak bele, mennyire monoton volt legtöbbünk napirendje a lezárások alatt.
A következő I Don’t Believe the World és Disconnected jó hagyomány szerint megint komoly témát boncolgat emészthető köntösbe csomagolva, majd két könnyedebb fogás jön a hosszúra nyúlt kóstolómenü végén. Jogosan kérdezheted, hogy a többszáz karakternyi, kicsit sem burkolt lelkendezés után miért a 4 pont (koponya)? Nos, a Thunder lemezei általában hasonló irányelvek mentén épülnek fel: egy lendületesebb felütést követően egymást váltják a virgoncabb és a lírai témák. Most valahogy az utóbbiból túl sokat kaptunk, és hiába a pozitív üzenet, valahogy az általános hangvétel sokszor lanyha melankóliába süpped. A három kislemez mind zseniális, mégis, túl sok az akusztikus-zongorás, olykor jazz-es témázgatás, amit az én gyomrom nehezebben emészt. Jobban szeretem a vadóc, slágeres dalokat, a zsíros riffeket, amikből most arányaiban kevesebb jutott. Ettől még a Dopamine bőven felső polcos matéria, de a sok lassúzás és a hosszú játékidő megnehezíti a műélvezetet. Mai, rohanó világunkban (ejj, de utálom ezt a frázist) egyszerűen sok a 16 dal, különösen a magamfajta nagyüzemi zenehallgatónak, aki fejben már a következő tananyagot emészti és a jövő heti lemezkritikát fogalmazza.
Azt javaslom, tekintsünk úgy a Dopamine lemezre, hogy a brit hard rock nobilitások feltálaltak egy bitang háromnegyed órát, és egyfajta ajándékként az igazán elkötelezett fanatikusoknak megmutatták azt a kb. 25 percet is, ami talán nem annyira kifejlett, egészséges egyed (az ő szintjükön), de bőven átlag feletti az általános kínálatot tekintve. Igen, a 70 perc temérdek, ha csak a slágerekre hajtunk, de ha úgy közelítünk hozzá, hogy lesz két évünk, hogy minden regiszterét kiismerjük, akkor nagyvonalú ajánlat. A kiállítása minőségi, bármeddig elhallgathatjuk, hogy az unalomnak akár az árnyéka felvetüljön, mégis azt érzem, hogy a tavalyi lemez egy bolhafingnyival jobban sikerült. Ettől függetlenül nem kérdés, hogy ha egyszer végre átmerészkednek a kontinensre, ott a helyem az első sorban.
