Középiskolás éveim egyik meghatározó zenekara volt a Rise Against, így nagyon örültem neki, hogy idén hazánkba látogatnak. Külön öröm volt a lehetőség,hogy a blognak hála biztosan elmehettem rá. Persze az utolsó pillanatban Murphy bizonyos törvényei megpróbáltak közbeszólni, de csak a sorban találtam magam azon az enyhe kedd estén. Szóval lelkileg és fizikailag fáradtan vágtam neki az egésznek, de tudtam,hogy erre most igazán szükségem lesz.
Tű pontosan kezdett a Boston Manor, igaz kicsit talán lassan kapta el a közönség a fonalat, de az első "Jump In" felszólításra sokan feleltek is. Számomra újdonságok voltak a srácok, de hamar megtetszettek. Remekül felvezették az este hangulatát annak ellenére, hogy igen sűrű a programjuk mostanában. 20 perce sem ment a koncert és simán rávették a rajongókat egy circle pitre szóval a hangulatkeltés tényleg ment nekik. Élvezet volt látni. A Bad Machine pedig gyakran hallgatós lesz nálam.
Lecsengett az előzenekar, a kedve mindenkinek megjött. Jöhet a Rise Against! Amíg persze vártuk őket élvezhettem a 160 centimmel a koncertek igazi varázsát, bár az este végére nyugtáztam, hogy egész magas vagyok. Pillanatok alatt igen sokan gyűltünk össze. A Rise Against azonban nem volt egy svájci óra, de amint berobbantak a színpadra az feledtette is azt a pár perc várakozást. Nem mással kezdtek mint a mindenki által ismert és szerintem szeretett Prayer of the Refugee-vel. A Nowhere Generation borítóján szereplő díszleten pörögtek a képsorok hozzá, nagyon tetszett ez a megoldás. A szám végére fel is robbant a nézőtér. Tim McIlrath magyar kiejtése egész jó, többször is szépen mondta, hogy köszönöm, ez egy kis pluszt adott hozzá az élményhez.
Garantált volt a közönségsiker amikor felcsendült a Re-Education (Through Labor) én tetőtől talpig libabőr lettem és előkerült a klipből már ismert megafon is. A Help is on The Way következett a sorban, itt talán érezni lehetett egy kis aktuálpolitikát egy pillanatra. Egy kis Boston Manor dicséret után az egyik kedvencem a Ready to Fall következett, akkorát nem ütött mint vártam, de nem is esett nagyot. A frissen kijött Last Man Standinget bevallom én itt hallottam először, de nem okozott csalódást. Hozta a Rise Against színvonalat. Érezhető volt, hogy ez egy új dal, gyönyörűen végigénekelte Tim McIlrath. A Collapse (Post-Amerika)-ra a politika már nyíltan az este részévé vált, de totálisan jó helyen volt. A Satellitre lejegyzetelt első reakcióm pedig nem tűrne nyomdafestéket, szóval csupán annyit írnék róla, hogy wow ez ütött. Szó esett június kapcsán a Pride-ról is a koncerten, ami ekkora hangerővel reméljük erős üzenet volt mindenkinek.
Ezt követte a Make it Stop. Talán ez volt az első igazán kedvencem tőlük amikor megismerkedtem a zenekarral. Korábbi koncertek tracklistjeit nézegetve nem nagyon láttam ezt a számot szóval külön öröm volt mégha az ok is amiért szólt nem a legvidámabb. Jobbára az ismert dalok szóltak amúgy és az új albumról alig-alig játszottak. Talán nem is gond hiszen így garantált volt a közönség részéről a közreműködés. Az abszolút kedvencem a Hero of the War is felcsendült. Mindig is reméltem hogy egyszer hallhatom élőben azonban igen nagy tiszteletlenségnek tartottam hogy simán beszélgettek közben körülöttem. A Give it All közben egyszer csak eltűnt az énekes .Egy pillanatra meg is ijedtem, de csak az első sor élvezhette testközelből is a frontembert. Nagykorú az a dal, ez csupán utólag esett le. A Nowhere Generation szerintem hamar belopta magát mindenki szívébe és pár éven belül felér a legsikeresebb dalaik közé. Valami kimaradt azonban és ezt mindenki érezte legbelül. Aztán felcsendült a Savior és talán az előttem álló srác szívből jövő igen kiáltása jellemezte legjobban azt, hogy mindenki ezt a dalt várta.
Eddig is tetőfokán volt a hangulat, de ennél a számnál egyenesen robbant a Park. Srácok isteni bulit csináltatok! Összességében egy pillanatra sem csalódtam a Rise Againstben és alig várom, hogy legközelebb hazánkba látogassanak.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
