Idén májusban betöltötte a 40-et a Combat Rock, ami nem csak a szép kerek évforduló okán érdemli meg a simogatást: a The Clash-t csúcsra katapultáló, majd szétszaggató kreatív energiákat 1982-ben még egyszer utoljára sikerült megzabolázni és bár alapvetően egy válság szülte lemezről beszélünk, a klasszikus line-up végül méltó módon búcsúzott a közönségtől.
A London Calling anno bebizonyította, hogy a The Clash tud több lenni punkos önmagánál és olyan magasságokba repítette a négyest, ahol nagyon könnyű megszédülni. A maga nemében páratlan, ugyanakkor rendesen túltolt Sandinista! így már egészen más ambíciók mentén készült és a 3 lemezes monolit feladta a leckét a merre tovább kérdését illetően. Persze elképzelések azért voltak, csak éppen mindenki kicsit másképp látta a jövőt: míg Joe Strummer és Paul Simonon a régi idők szikár lendületéhez kívánt visszatérni, addig Mick Jones inkább a Sandinista! vonalán haladt volna bele az ismeretlenbe, Topper Headon dobos meg nagyjából leszarta mi az irány, amíg politoxikomán életmódját sikerül belőle finanszírozni. Az sem tett jót a közhangulatnak, hogy Strummer és Simonon meglehetősen kategorikusan ragaszkodott Bernie Rhodes személyéhez, annak reményében, hogy a “punkcsináló” menedzser újfent képes lesz előcsalogatni belőlük a dühöt és energiát, ahogy azt a debüt album esetében tette.
Miután a banda Londonból New Yorkba cuccolt, hogy ott folytatódjanak a felvételeket, minden tagot jól homlokon csókolt a nagy alma hangulata, így az inspiráló környezet hatására a kreatív ellentétek is enyhülni látszottak. Az éledező hip-hop kultúra, a post punkban és new wave-ben lubickoló klub szcéna, de még a zsúfolt nagyvárosi utcák zaja is hozzájárult ahhoz a zenei kulimászhoz, amivel végül sikerült egymáshoz ragasztani a darabokat.
Ezt a feladatot első körben az újdonságokra leginkább fogékony Mick Jones vállalta magára, azonban a végeredmény nem aratott osztatlan sikert a zenésztársak körében. A Rat Patrol From Fort Bragg munkacímen futó anyagra erőteljesen rányomta bélyegét Jones aktuális funk/hip-hop/dub/reggae kattanása és végül Bernie Rhodes tette fel a kényelmetlen(kedő) kérdést: “Does everything have to be a bloody raga!?” (kb. muszáj, hogy minden dal egy rohadt raga legyen?). A kiadó közbenjárására válasszal végül a The Who egykori producere, Glyn Johns szolgált, aki nem sokat faszozott és jól átkeverte a Jones féle anyagot, 46 percnyire kurtítva az eredeti közel 70 perces játékidőt (Joe Strummer a Rock the Casbah szövegében kicsit csipkelődve meg is emlékezik az incidensről, a “Now the King told the boogie man You have to let that raga drop” sort - amit Jones vélhetően egy halkan elsziszegett kurvaanyáddal jutalmazott - azt hiszem nem kell túlmagyarázni…)
Apropó Rock the Casbah, Topper Headon azért nem mindig volt teljesen szétcsúszva, hiszen a The Clash egyik legnagyobb slágerét bizony egyedül hegesztette össze, mikor a nyakába szakadt némi “énidő” a stúdióban (Strummer mindössze az eredeti - egyes visszaemlékezések szerint nem kicsit pornográf - szöveget írta át). Ez persze nem tántorította el a bandát, hogy a felvételeket követően kipenderítsék Headont, így a nóta klippjében már Terry Chimes, a The Clash eredeti dobosa püföli a bőrőket.
Annak ellenére, hogy a Glyn Johns féle végső változat sem egy könnyed hallgatnivaló, a Combat Rock nem hasalt el (sőt mi több, pénzügyi szempontból a banda legjobban teljesítő lemeze lett), ami nem kis részben köszönhető az olyan jó értelemben vett pop daloknak, mint a Rock the Casbah, vagy a jobb rockdiszkók örök favoritjának számító Should I Stay Or Should I Go (ami aztán 91-ben egy Levis reklámnak hála újra megmászta a slágerlistákat). Ezzel a két nótával a kiadó száját is simán bemézezte a banda, így igazából csak önmagukkal kellett kompromisszumot kötni, ami végül kimerült a Jones féle verzió kukázásában. A mondanivaló tekintetében azonban nincs megalkuvás: a társadalmi különbségekre ironikusan rávilágító Know your Rights, a háborúk utórezgéseit boncolgató Straight to Hell, a modern világ paranoiáját tematizáló Atom Tan vagy a filmekben tomboló erőszakkultuszt elitélő Death is a Star sajnos mind kiállták az idő próbáját és aktuálisabbak mint valaha, így ha zeneileg nem is, üzenetében a Combat Rock mindenképp a legdühösebb lemezük a debütalbum óta.
A negyvenedik évfordulót megünneplő újrakiadás alaposan fel lett töltve extrákkal, némiképp igazságot szolgáltatva a Mick Jones féle demónak. Az alternatív verziók, B-oldalak és újragondolások között két “új” nóta befigyel a Rat Patrol From Fort Bragg-ről (The Fulham Connection, Idle in Kangaroo Court), illetve a Sean Flynn több mint 7 percesre hízlalt változata is erre a tematikára rímel, egyszóval rajongóknak kötelező a cucc, az érdeklődőknek / első bálozóknak meg ott a London Calling, azzal nem lehet mellényúlni!
Fotó: Helge Øverås
