Most már elmondhatjuk, hogy túl vagyunk egy nagyon nehéz időszakon és lassan kezdünk túllépni az elvonási tünetek okozta melankólián. A COVID korlátozások miatt jégre tett élő zenei piac felengedett és az átlagos koncertlátogató valahogy úgy érezheti magát mint a lejárt műszakis verdákkal “körülvett” vizsgaállomások üzemeltetői. Szinte minden egyszerre, vagy szoros egymásutánban történik. Megnyíltak a hazai és nemzetközi fesztiválok / arénák kapui és végre a bejárat előtt szakadnak az egy-két éve megváltott és azóta a fiók mélyén pihenő tikettek. Más kérdés, hogy a műholdakat csiklandozó magasságig emelkedett Euro árfolyam mellett mi marad mörcsre és túlárazott langyos sörre meg száraz perecre, de legalább már van minek örülni.
Jelen esetben annak, hogy még alig tértünk vissza az Iron Maiden által prezentált mennybemenetelről, máris eljött az újabb felemelkedés: Komoly csúszás után, de végre eljutott hozzánk a várva várt turné, amin a nyolcvanas évek európai power metaljának hamburgi úttörője és ugyanezt műfajt a kilencvenes évek végén “defibrilláló” svédacél olvad egy igen ütőképes ötvözetté.
Aki június 28-án az Aréna nézőterére lépett jól tudta, mire számíthat, de még talán annál is többet kapott.
Egy aljas módon enyhüléssel kecsegtető esős délelőtt után csak nem maradt el a jól beharangozott dögrovás, így egyenesen a pokol segglyukából, puhára pácolt állapotban érkeztem a kellemesen klimatizált küzdőtérre. Normál álló jegyem birtokában örömmel nyugtáztam, hogy a kiemelt területen kívül eső helyekről is egész jól rá lehet látni a színpadra. A rendezői balon helyet foglalva reményekkel telve vártam az erősen csúszó kezdést míg végül kigyúltak a fények…
(We Make) Sweden Rock
…és jött is a nem várt hidegzuhany. A Hammerfall egy (aréna szinten) visszafogott színpad képpel és a koncert kb. első negyedében olyan megszólalással támadott, hogy kis túlzással akár a mute gombot is lenyomhatták volna a pulton.
Bíztam benne, hogy csak én választottam rossz zónát és egy, a keverő közelében táborozó baráti társaság felé vettem az irányt. A helyváltoztatás sokat dobott a dolgon és még az is lehet, hogy közben egy kicsit feljebb került az “eddig tolhatod a nyitó bandánál” jelzés is. Így már élvezhetővé vált a műsor és - néhány bakit leszámítva - innentől csak jót lehet mondani a Hammerfall produkciójáról.
A nemrég megjelent, jól bevált receptet követő Hammer Of Dawn album dalai mellett elhangzott minden “kötelező” (The Metal Age; Renegade; Hero's Return / Riders of the Storm / Crimson Thunder; Let the Hammer Fall) és bár nem szokásom lírai tételt megjelölni csúcspont ként számomra a Glory to the Brave tette fel a showra a koronát.
Ha úgy éreznéd méltatlanul kevés szó esett a Hammerfall koncertjéről, igazad lehet. Egészen biztos, hogy többet írnék róluk, ha utánuk nem a Helloween veszi át a terepet, de ezúttal ők vették át…és ez mindent felülírt.
Dalnokok Ligája
Soha életemben nem álltam sorba ennyit túlárazott, ráadásul hidegnek a legjobb indulattal sem nevezhető alkoholmentes sörért, de sebaj. Az újabb csúszásnak hála még időben visszaértem…aztán végre legördült a függöny és…konkrétan leszakadt az állam. A színpadkép közel sem volt annyira monumentális, mint a három héttel ezelőtt látott Iron Maiden show folyamatosan cserélődő díszletei, ám hihetetlenül jól működött. A színpad közepét a hatalmas töklámpásból kiemelkedő dobfelszerelés uralta és a háttérben folyamatosan ment a dalokhoz és a megidézett korszakokhoz igazodó vetítés.
A Helloween pályafutása során összesen három nagyszerű énekessel dolgozott akik a múlt évtized végén futó világméretű Pumpkins United nosztalgikus egymásrataláláshoz hasonlóan az United Forces Turné alkalmával is mindhárman egyszerre léptek színpadra, hol közösen, hol külön-külön előadva a karakterükre leginkább jellemző dalokat. Andi Deris (énekes), Michael Kiske (énekes) és Kai Hansen (gitáros - énekes) önmagukban is brutálisan komoly szakmai tudással és orgánummal rendelkeznek, amit viszont egymást váltva vagy együtt énekelve - és persze egy kis jótékonyan ható egészséges versengéssel fűszerezve - művelnek a színpadon az már operai magasságokat súrol. Ráadásul erről még Sascha Gerstner (ex Freedom Call) gitáros '80-as évek indokolatlanul "futurisztikus" világát idéző formatervezésű (de leginkább ronda) hangszerének látványa sem tudja elvonni a figyelmet.
A fenti koncepció - természetesen az új album népszerüsítése mellett - magával hozza a sokszínű és bár nem minden albumot felvonultató, de a zenekar történetének minden fontosabb fejezetére kiterjedő setlist igényét. Szerencsére a Helloween mélyrepülését jelentő Chameleon lemez (is) kimaradt a sorból, cserébe Kai Hansen egy komplett és bitang erős Walls of Jericho blokkot kapott és Kiske mester (az Ihos József poént már más is elsütötte, úgyhogy kihagyom) híveinek sem lehetett oka panaszra, hisz az általa prezentált Keeper of the Seven Keys 1-2 korongok java is előkerült. Ebből a korszakból elég bátor húzás volt kapásból az új lemezes nyitó tételt (Skyfall) követően elővenni a zenekar talán legnagyobb slágerét (és egyben személyes kedvencemet) az Eagle Fly Free-t - amit én mondjuk simán ráadásként vártam volna - de szerencsére ezzel még korántsem játszották ki a legerősebb lapot. És - kissé csapongva térben és időben - a vége felé Andinek is bőven volt alkalma villantani (Forever and One; Power; I Want Out).
Ha már a Skyfall kapcsán megemlítettem az új albumot azért csak úgy zárójelben megjegyzem, hogy 2021-ben egy ennyire masszív és a szó legjobb értelmében vett tipikus power / heavy / speed metal lemezt összehozni akkor sem kis teljesítmény, ha egy önmagából alakult szupergroupról beszélünk. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy számomra a koncert egyik legemlékezetesebb pontját pont egy friss tétel a Best Time hozza. Ez dal legalább annyira esszenciája a bárki által befogadható "80'-as évek életérzésnek”, mint popzenében a The Weekend Blinding Lights slágere, csak előbbinél synthwave elemek nélkül is tökéletesen működik az időutazás.
És hogy ne csak szuperlatívuszokban nyilatkozzak az élményről, bizonyára a csúszásnak köszönhetően is a végére azért kissé leült a lendület és már a második ráadás blokk előtt szépen elkezdett kifelé szivárogni a közönség. De ennél nagyobb gondunk sose legyen az életben.
Ismét kipipálhattam egy bakancslistás tételt, hatalmas köszönet érte!
