Nagyon vártam már a pillanatot, amikor ismét útra kelhetek. Úgy, mint AZ előtt. Persze sok mindennek kell klappolnia, iszonyatosan elszálltak a költségek, így hiába vannak jobbnál jobb koncertek szerte Európában, a legtöbbje elvérzett a mateknál. Viszont a High On Fire turné dátumai közt kiszúrtam a varsóit, ami nem fesztivál helyszín volt, hanem a Hydrozagadka klub. Rákerestem a helyre és elöntött az adrenalin. Láttam én már Matt Pike bandáját tizenéve az Arena kistermében a Pelican és a Torche társaságában, de egyrészt azóta inkább ezres nagyságrendű bandává váltak, másrészt a Hydro még a kis Arenához képest is csak egy porszem.
A képeken egy vérbeli punk klub elevenedett meg, akkora színpaddal, amin egy négytagú zenekar már bajosan fér el. Teljesen egyértelmű volt, hogy ez kihagyhatatlan lehetőség, az pedig már csak hab a tortán, hogy a Krakkóban élő, és így ritkán látott jó barátom heti két napot Varsóban dolgozik, s mivel már tizenéve Bécsben is együtt nyomtuk, nem volt kérdés, hogy velem tart-e.
Mivel hamar a helyszínre értünk, mert kíváncsiak voltunk a Prága nevezetű városrészre és szerettünk volna a klubban italozni és elmerülni ennek a minden porcikájában punk helynek a hangulatában, volt alkalmam találkozni a kezdetek óta Pike-kal zenélő, majd számomra ismeretlen okból távozó Des Kensel dobos helyére érkező Coady Willisszel. Hogy kinek mit mond e név azt nem tudom, de anyazenekara, a Murder City Devils hozta össze az életem szerves részét képező lemezek egy részét. A Murdert ugyan sosem láttam élőben, alkalom se nagyon kínálkozott rá, hiszen feloszlottak, és a re-union óta sem hallatnak sűrűn magukról, de a Big Businessben kétszer is sikerült megcsodálnom Coady lehengerlő dobolását. S bár a M.C.D. életjelei igen halványak, már-már tetszhalottak, nem mondtam még le teljesen arról, hogy egyszer őket is láthassam. Faggattam is őt, hogy van-e még esélye annak, hogy átszelik az óceánt a megfelelő irányba, mivel Amerikában lesz pár bulijuk, de semmi örömtelit nem tudott nyilatkozni. Elmondása szerint a banda Amerika öt különböző egységében él, Hawaiitól a keleti partig, ezért nem tudnak előre tervezni, inkább ad-hoc működnek jelenleg. Nem igazán tudtam leplezni megilletődöttségemet, nehezen jöttek a szavak, pedig ezernyi kérdésem lett volna még, de a turné végéhez közeledő zenészen jól látszottak a kimerültség jelei, én pedig nehezen boldogultam ezzel a hirtelen jött szituációval. Azért a pár perc alatt kifaggattam arról is, hogy érzi magát a HOF-ban, s bár ilyen kérdésre elég nyilvánvaló válasz várható, élénkülő gesztusai, és fülig érő mosolya számomra elég hitelesnek tűnt. Legenda a pali, és a java még csak most jött.
Közeledett a kezdés, a zsúfolásig telt kis klub aprócska színpadára pakolt Orange ládák árnyékában kisétált Matt Pike, nyakába akasztotta gitárját, és egy "God Bless Me" felkiáltással már nyomta is a Turköt. A hangzás pocsék volt, küzdött a stáb rendesen, de a zenészeket ez nem igazán érdekelte, s mivel közvetlen a színpad előtt álltam, én az alapokból hallottam eleget. Aztán ahogy haladt előre az este, úgy vált egyre erőteljesebbé, s mire a koncertet záró Snakes for the Divine-ig elértünk, a hallásom erősen károsodhatott.
Imádtam Des Kensel dob játékát, nem lehetett könnyű feladat Pike és Matz számára, kivel pótolják őt, de látva Coady-t, azt hiszem még erősebbek, színesebbek is lettek általa. Lehengerlő, pontos, energiától duzzadó, és közben Pike szuggesztív jelenlétében is erős karakter.
Az a jó a HOF-ban, hogy teljesen mindegy mi a setlist, nem sláger központú. Minden lemez, minden korszak konzisztensen képviseli az alap koncepciót, de ha valaki előzetesen azt mondja, hogy a 12 számos program nagy részét a Death Is This Communion adja, körbe röhögöm. Rumors of War, Fury Whip (atyaúristen!), Turk (nyitó nóta), DII, Cyclopian Scape lement. A Carcosa - Fertile Green alatt pedig totális káosz, izzadt embertömeg, extázis, és sludge orgia uralta a teret és az időt. Az utolsó tölténynek szánt Snakes for the Divine pedig elhozta a katarzist a nézők és a zenekar számára egyaránt. Volt íve a programnak, szépen torkollt bele az est a Snakes-be.
80 perces programot leadni megállás nélkül egy levegőtlen, tömött helyen bárki számára embert próbáló feladat, de ismerve Matt múltját, örömmel töltött el, hogy nagyon jól bírta, jól nézett ki, és remek hangulatban, kiváló formában volt. Nagy utat jártak be Matz-cel, sok szarságon mentek keresztül, hogy aztán egy varsói kis klub színpadán bezsebeljék mindazt az őszinte elismerést, ami után elégedetten dőlhetnek hátra. Minden perce kincs volt, és a sok elvesztegetett hónap után talán még több is annál.
