Az ötven évből végül ötvenhárom lett, de csak elhozta Budapestre a jubileumi turnéjának műsorát a Judas Priest. A heavy metal nagyágyúi, mint mindig, jöttek, láttak, győztek, a The Dead Daisies pedig a tagok nevéhez méltóan szépen megterítette nekik az ünnepi asztalt.

Persze nem kezdődött nekem ez a koncert olyan egyszerűen. A vasárnapi Herceghalom – Biatorbágy közötti tehervonatbaleset miatt még hétfőn is egész nap, sőt még sajnos koncert közben is figyelnem kellett a MÁV információit. Mert ugye ha munkahét alatt mondjuk nem megy este hazafelé vonat, az baromi nagy szívás lett volna a másnapi munkát tekintve. Meg akkor ugye ki kellett volna hagynom ezt az egész koncertet, ami lévén, hogy hónapok óta bizsergette a fantáziámat, igencsak fájó lett volna minden értelemben. De összejött, a fenébe is; és milyen jó, hogy összejött!

Gondoltam, de mégsem fogadtam volna le nagy összegben, hogy ekkorát fog szólni a ház! A The Dead Daisies mint előzenekar, nem teljes szettel, hanem rövidített műsorral nyomta, de abból a lehető legtöbbet hozták ki. Hát, de úristen! A négyes akkorát aratott, hogy a fal adta a másikat! Nem volt sok, nyolc tétel és egy dobszóló, de ha már dobok: Brian Tichy egymaga is egy műsor volt a nagyok között, ha értitek, mire gondolok. A jelenléte és a játéka maga megér egy misét, amikor ütemenként küldte fel a dobverőket, majd váltásban kapta el, ott seggeltem azért rendesen. Jó, lehet már bevett show-elem, de a csapatot még csak most láttam először, volt min csodálkozni.

Az újra teljes felállásban verető kvartett frontján lévő "újfiú", Glenn Hughes a másik, aki előtt extrán megemelem a kalapomat. Ne értsétek félre, a gitáros szekció is hatalmasat alkotott, mind Doug Aldrich, mind David Lowy cafatosra szedték a deszkákat. Visszatérve Hughes mesterre! Hetvenéves létére is akkorákat énekelt és olyan beleéléssel, amit rengetegen megirigyelnének, sőt el tudom képzelni, hogy irigyelnek is a szakmában. Fél évszázad után is akkorákat énekel, mint sok más együtt és ez nem vicc. Még ha bejáratott elemeket is durrogtat az öreg, akkor is élvezet nézni, hallani, amit leművel.

Tényleg soha rosszabb kezdést! Nyilván nem ma alakult a The Dead Daisies, mégis abszolút emelem a kalapomat azelőtt, amit leraktak elénk. Ez tényleg a nagybetűs szórakoztatás volt a szó pozitív, rockzenei értelmében és még két Deep Purple feldolgozás is belefért a sorba, a két friss lemezelőzetes szám meg a szűkített best of-ba. A Mistreated külön meglepiként hatott - szerintem nem csak nekem.

A "Rock Hangját" és zenekarát a "Metal Isten" és csapata követte a sorban - milyen szép dramaturgiai váltás! A birminghami kohók világát megidéző színpadkép előtt sorra jöttek a slágerek, noha ez is volt a turné célja: a zenekar fennállásának ötvenedik (plusz pár) évét megünnepelni. Az meg is volt, jelentem! Tényleg szó szerint sorra jöttek az örökzöldek, mégis a kiemelt szerepet a tavaly harminc éves Painkiller korong kapta. A koncertsorozat ugyebár eredetileg előző évben került volna megrendezésre, ez adta az apropót a négy akkor felvett dalnak a szettben. Na nem mintha azok is akkora meglepetést okoztak volna, hiszen mindegyikük korszakos klasszikus, meg-megjelennek amúgy is a dallistákban. Ha pontosan is tudni szeretnétek, a felcsendült nóták sora ITT található.

Az elsőként ellőtt One Shot at Glory után lehullt a kicsit kedvesen gagyi, csarnokokat idéző háttérlepel, aztán a teljes LED-falas támadást egyből az újkori 'Priest szinte a klasszikusokkal vetekedő himnusza, a Lightning Strike kezdte. Lehet én vagyok elfogult ezzel a dallal kapcsolatban, én nagyon szeretem, de úgy sejtem, nem voltam egyedül a rajongásommal a szépen megtelt Arénában. Ha már itt járunk: nincsenek pontos adataim, de talán a pár évvel ezelőtti Firepower körnél is nagyobb tömeget vonzott ez a turné. Jól láttam, ugye?

Lényeg a lényeg, hatalmasat szólt a Judas Priest is! Jó, Rob Halford hangja kopik-kopogat, néha már nem úgy szól, mint egy valódi légkürt, de egy Hughes-hoz hasonlóan hetven éves arcról beszélünk a fenébe is! Rob meg nem kímélte a hangszálait, a sikolyokkal rendesen megdolgoztatta azokat az évek alatt. Ha már évek: azon mondjuk jót mosolyogtam, hogy Halford mester a színpadi jövés-menése egyre jobban hajaz Ozzyéra, haha. Hiába a nagy szakáll, a beújított orrpiercing, azért már csak egy kedves papóról beszélünk, ha a korát tekintjük. Hogy ez a papó a világ egyik legmenőbbje, az már más kérdés. A hangzás nagyon bika volt, a gitárok szépen szóltak, az arányok rendben voltak, egyedül Scott Travis dobjai nem feküdtek bele az összképbe. A cinek alig hallatszottak, a tamok túl voltak tolva, de még félig-meddig el is lehet nézni a buli egészét tekintve.

Persze, bele lehetne kötni a dalokba, hogy kevés volt az ínyencség. De mit tudunk tenni, egy ünnepi turnén, ahol ötven évet akarnak összefogni egy óra negyven percben, muszáj ellőni a kötelezőket. Azok meg tényleg sorakoztak is katonás rendben és jött a(z elektromos?) moci is a Hell Bent For Leather elején! Áááh... Ki volt ez találva, mégpedig nagyon okos módon!

Hatalmas volt ez a koncert és tudom, hogy értitek, mire gondolok. Látni ezeken az öregeken, hogy a színpadról fognak a sírgödörbe zuhanni, hogy még fél évszázad (illetve ki mióta van a csapatban) után is élvezik ezt a szerepet, amit a metal egyik legnagyobb intézménye biztosít nekik. Komikus lenne még egyszer ennyit kívánni nekik, hiszen tudjuk, hogy lehetetlen, de ha még egy lendületes turnét láthatunk majd tőlük az elköszönés előtt, az már príma lesz. Csak legyen rá lehetőség! 

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. További képek ITT.