Manapság már a hazai black metalban sem számítanak rendhagyónak az egyszemélyes formációk. Gondoljunk akár a Vrag vagy a Rém neveire, illetve ebben a körben a korai Aornos szintén példaként említhető. A Denevér név is egyetlen személyt, a magyar fekete fém színtéren előzőleg már több, hosszabb-rövidebb ideig aktív zenekart megjárt Terebesi Tibort takarja.
A Vámpír pedig az ózdi formáció első életjele, s mint ilyen, előzmények nélkül jelent meg. A Velm és a Mabthera soraiban megismert, jelenleg pedig az Aornosban is érdekelt Tibornak a lemez specialitásából adódóan sem volt szüksége arra, hogy demókkal vesződjön, azokkal vezesse fel aktuális projektjét. Az anyag különlegességét az adja, hogy sikerült egy olyan koncepció köré felhúzni a dolgot, melyre a dalszövegek mellett a grafikák, azaz a külcsín tekintetében is lehetett építkezni.
A formáció neve és a lemez címe is egyértelművé teszi, hogy az alapgondolat a vérszívók témaköre volt. A kortárs black metalban nehéz újat mutatni, netán egyénit alkotni, azonban egy önálló gondolat még ma is kiváló katalizátornak bizonyulhat. Ennek nyomán pedig már a nyolcvanas évek demó kazettáinak fénymásolt borítóit tetemre hívó frontkép is jelzi, hogy a Denevér az ősi ösvényen halad. Tibor tudomást sem vesz arról, hogy a műfajban az utóbbi három évtizedben milyen folyamatok zajlottak, a zenei origo számára a black metal első hulláma. Az az időszak, amikor a stílus képviselői elszigetelten alkottak, nem léteztek regionális színterek, a sötétben tapogatózva, gócpontok nélkül, azaz esetenként egymás létezéséről sem tudva csak néhány forrongó lelkű fiatal próbált valami újat alkotni. Technikai tudástól, hangszeres felkészültségtől, stúdiós háttértől függetlenül mégis egyéni anyagok születtek ezekben az években.
A Denevér zenéje egyértelműen ezt a 80-as évek közepére tehető időszakot eleveníti fel. Az embernek a szerzemények hallatán olyan érzete támad, mintha egy áporodott pince mélyéről előkerült három és fél évtizedes szalagot hallgatna. A kiadói adatlap elsődleges párhuzamként a korai Tormentort hozza fel, a magyar nyelvű szövegek okán Csihar Attiláék mellett támpontként még hozzátenném ehhez a néhai Fantom és Angel Reaper neveit is. A Denevér lemeze tehát kétségtelenül avitt, az alkotó célja azonban pontosan ez volt. Egyetlen negatívumként (szigorúan zárójelben) a dobgép használatát tudom megemlíteni, mely némileg árnyalja ugyan az összképet, de néhány hallgatás után már nem tűnik zavarónak.
Az elmúlt két év során rögzített hanganyag szinte kizárólagosan Tibor keze munkája. A változatos tempójú szerzemények riffjei gyakran idézik a korai germán thrash bandákat, illetve a brit Venom kezdeti munkáit, konkrét témák átemeléséről azonban nincs szó. A vokálok a stílus adta keretek között kellően sokszínűek és a hazai ősök nyomán többnyire a szövegkönyv lapozgatása nélkül is tisztán érthetők. Jó példa erre a lemez központi tételének tekinthető Báthory Erzsébet című szerzemény. Néhány szerzeményben egyébként az Aornos-beli kolléga, Tátrai Csaba gitárszólói hallhatók. Ezek pedig olyan elemek a Denevér zenéjében, melyek nem voltak ugyan kötelező tartozékai a hőskor black metaljának, az összképhez azonban sokat hozzátesznek, hasonlóan a már emlegetett, Boda Péter által jegyzett grafikához.
A Denevér lemeze tehát meglehetősen távol áll a mai fekete fém irányzatok mindegyikétől, ebből eredően pedig azt a fajta időtlenséget érzem a dalok hallatán, amely a Tormentor és Fantom demók sajátja volt. A Vámpír a hazai undergroundon belül is egy szűkre szabott kört szólít meg, épp emiatt azonban a külföldi földalatti mozgalomban kuriózumnak fog minősülni. Az egyéni koncepció okán nem tudom, hogy a szerzőnek vannak-e további tervei a Denevérrel, vagy csak egyszeri projektről van szó; a végeredmény azonban a maga közegében ettől függetlenül elismerést érdemel. Ha viszont Tibor tartósan számol a formációval, érdemes húsvér dobost csatasorba állítania. A CD változat a Metal Ör Die Recordstól és a Denevér közösségi oldalán keresztül is beszerezhető.
