Újabb év, újabb lehetőség és újabb album, amin Max Cavalera dolgozott. Lassan vége a nyárnak és ezt beharangozandó augusztus 5-én meg is jelent a Max által vezetett Soulfly tizenkettedik stúdióalbuma, amely a Totem névre lett keresztelve. Hogy a védőszellem odafigyel-e a Cavalera klánra azt lentebb olvashatjátok.

Valamiért mindig várom azokat az anyagokat, amiknél Max Cavalera közreműködött, vagy az ő nevéhez fűzhető az egész. Akárhányszor csalódom, valahol mindig azt érzem, hogy talán a következő lesz az, ami visszatér egy kicsit a megfelelő ösvényre. Nincs nekem már szükségem egy Point Blankre, vagy Primitive albumra, de még a tizenkét éves Omenre sem vágyom csak egy olyan albumra, ami kicsit is pofán vág és le kell ülnöm utána egy kicsit. Tényleg csak egy kicsit, ami után azt mondhatom, hogy '"húúú, ez most eltalálták!". Ezt éreztem az első Killer Be Killed lemeznél is, ahol néha sok volt egy s más hatás, mégis a mai napig előveszem az idén már nyolc éves lemezt és szívesen meghallgatom.  

Az előző Soulfly album nekem hatalmas csalódás volt. A sokat sejtető név után azt hittem, hogy visszatérünk valamelyest a Roots érához. Nem kell ugyanazt kapnom, hiszen én is változom, nem várhatom el, hogy Max is ugorjon vissza az életébe 20 évet. Aztán jött a Go Ahead And Die. A logó, a hozzáállás mind a szívem csücske volt. Aztán, amikor megtudtam, hogy Amadeus-szal közös a projekt már féltem és nem hiába. Hatalmas csalódás lett Max és fia közös albuma. Ezek után kíváncsian vártam, hogy az új Soulfly album, ami már Marc Rizzo nélkül készült el, hogy fog megtalálni magának? 

A válasz már a legelső nyilvánosságra hozott dal után nyilvánvaló volt. Sehogy.  Emlékszem, hogy a Superstitionnek konkrétan négyszer mentem neki, mire sikerült végighallgatni. És nem azért mert akadt valami dolgom, ami miatt abba kellett hagynom. Nem, egyszerűen unalmas a dal, pedig éppenhogy átlépi a három perces hosszt. Már a nyitó hlááááh hang után, ahogy visszhangozva beindul Max hangja az oldschool thrash gitárra, egyszerűen nem az, hogy felkelti az ember figyelmét, hogy "hé, haver! Gyere ezt lesd meg", hanem sokkal inkább eltaszít magától. Az albumra jellemző sound sajnos már itt a legelején kirajzolódik. Pedig a májusi megjelenésnél azt hittem, hogy ez csak egy kis ízelítő, de nem ilyen lesz az egész lemez. Sajnos ilyen lett. Unásig ismételt témák, amiket már hallottunk nem egy zenekartól. A hangzás pedig borzalmas. Minden egybefolyik, kásas és idegesítő. Max hangja iszonyatosan előre van tolva, de az öreg hangját már élvezni sem tudod több okból sem. Lehet, hogy az utolsó rasta tincsében volt minden ereje, de a hangja már a múlt. Nem ordít, sokkal inkább szaval, de mivel nem egy remek költőről beszélünk, így ez a stílus csak idegesít.

Mivel azért a stúdióban okos emberek dolgoznak, próbálnak varázsolni a kopott hangon, méghozzá rengeteg reverb és delay effekttel, amik engem annyira idegesítenek, hogy az valami hihetetlen. Nincs egy dal sem, amiben Max hangja ne visszhangozna. Már nem is tudom megszámolni, hogy hányszor pörgött le az anyag, de folyamatosan ezt érzem. És azt, hogy mennyire próbál Slayeres témákat behozni az öreg, de nem igazán akar ez menni. Különösen igaz ez a Rot In Pain dalra, amit egy az egyben Kerry King ihletett, de csak mosolyogni tudsz rajta. Olyan az egész album, hogyha egy most feltörekvő, fiatal metal zenekar csinálná, akkor azt mondanám hogy talán érdemes lesz odafigyelni a második-harmadik lemezükre. De egy olyan élő legenda, mint Cavalera, hogy ilyet adjon ki, az bűn. Noha, meg tudom érteni, hogy közel negyven év alatt elfogynak az ötletek, pláne amilyen intenzitással, ahogy ő tolja. A dalok hossza általában három perc körül mozog, de ez sem menti meg őket az unalomba fulladástól.  Bíztam benne, hogy a tizenkettedik, Soulfly című dal majd nyújt valami pluszt, de igazából... Itt sem éreztem semmi olyan extrát, mint a korábbi anyagoknál. Pláne rossz úgy hallgatni ezt az albumot, hogy az év első felében nagyon sokat pörgögtek nálam a zenekar korábbi anyagai. A lemez végét egy iszonyatosan hosszú majdnem tíz perces dal zárja. A Spirit Animal azon dalok közé tartozik, amiben talán még lett is volna valami spiritusz ezelőtt tíz évvel, de ma már egyáltalán nem pörget meg egy ilyen dal.

Hiába a rengeteg vendégszereplő John Powers (Eternal Champion), Chris Ulsh (Power Trip) és John Tardy (Obituary) ez az album olyan gyorsan fog a feledés homályába merülni, hogy a decemberi top tízes listánál, sajnos eszünkbe se fog jutni. Pláne úgy, hogy mennyire erős anyagok születtek az év elején. Szerintem, Max-nek nem ártana egy komolyabb pihenő, hogy kicsit összeszedje magát, mert ezt már hosszútávon tényleg nem fogja megenni a közönség sem.

Béke,Szeretet, Metal