A neofolk sosem volt mainstream műfaj, ehhez képest a Wardruna az utóbbi évtizedben szépen kinőtte magát. A black metalos múlttal rendelkező Einar Selvik (akkori művésznevén: Kvitravn) egy rakásnyi, valóban underground zenekar mellett dobosként korábban megfordult a Gorgoroth és a doom vonalon mozgó Sahg soraiban is. Az Enslaved dalkovács, Ivar Bjornsonnal közös, jelenleg is aktív projektjével pedig az utóbbi időben progresszív rockkal alaposan megfűszerezett, fekete fémet csak nyomokban tartalmazó muzsikában utazik.
A számtalan lemezen (pl. Leaves' Eyes, Sahg, Audrey Horne, vagy épp Ivar Bjornson & Einar Selvik) a háttérben vokálozó Lindy-Fay Hella énekesnővel közös zenei utazása pedig még 2003-ban kezdődött, Wardruna néven. A korai időszakban a formáció pillére volt a black metal mozgalomban jól ismert Gaahl is.
A neofolk színtér már a 2009-es debütáló koronggal a keblére ölelte a Wardrunát, ami pedig népszerűség tekintetében utána következett, arra nehéz ésszerű magyarázattal szolgálni. Persze lehet azzal jönni, hogy a vikingek az utóbbi években a nappalinkba költöztek, legyen szó a róluk elnevezett szériáról, a hasonló témájú filmes nagyeposzokról, vagy a szintén mindent elárasztó fantasy sorozatokról, melyek mindegyike a máz alatt valahol a skandináv kultúra környékén gyökerezik. A mainstream fogyasztók pedig feltehetően ezek farvizén kapcsolódtak be ebbe a zenei világba, hiszen Einar nemcsak zenét írt a Vikingek sorozat számára, hanem egy rá szabott szerepben, szkáldként fel is tűnt a szériában. Mindez odáig "fajult", hogy a tavaly januárban Kvitravn címmel megjelent ötödik nagylemezt már a Sony Music gondozta.
A lemez nagyszabású voltát jól érzékelteti a tény, hogy a hangfolyam 2009 és 2020 között íródott, formálódott. A korong az osztrák listán az első, a németeknél, illetve Svájcban pedig a második helyen nyitott; szülőföldjükön ugyan a Kvitravn épphogy nem tudta befészkelni magát az első tízbe, de Európa-szerte bezsebelték az egyöntetűen pozitív kritikákat. A Fehér holló pedig június elején kapott egy rendhagyó újrakiadást, melynek második korongja lényegében a kukában végződött 2021-es év mementója. A First Flight of the White Raven cím ugyanis szó szerint értendő, hiszen a holló az első útját még közönség nélkül repülte. Azaz a legutóbbi nagylemez bónusza a tavaly Oslóban celebrált stúdiós koncert hanganyaga.
A Wardruna létezésének célja csatornát képezni az ősi teremtő erők és a jelen között. Kvitravn (Einar) nem a múltat akarja megidézni, nem a nosztalgiába menekül, hanem a régi zeneszerszámokat hadrendbe állítva kívánja megszólítani a ma emberét. A Wardruna magasra emeli a fáklyát, aki pedig a modern kor sűrű fellegei közepette észreveszi a távolban pislákoló fényt, velük tarthat az úton. Az előzményekhez képest a leginkább fülbe ötlő változás, hogy Einar énekesként mennyit fejlődött a trilógiát képező első három lemez óta.
A szövegek persze most is a skandináv mitológiából merítenek, a központi téma az animalizmus. Selvik azonban a fehér holló analógiájára a más népek mondáiban megjelenő misztikus fehér állatokat is megénekli. A férfiének dominanciája mellett Lindy-Fay Hella csak esetenként jut kiemelt szerephez, hangja többnyire csak egy árnyalat az ódon hangszerek garmadájában. Az idei újrakiadás lényege azonban a First Flight of the White Raven címre hallgató második korong, mely előadáson a duó mellett több vendég is közreműködött. A zenetörténetben nem példátlan a közönség nélküli koncert, a kényszer szülte helyzet azonban bizonyos nézőpontból most egy rendhagyó új nagylemezt eredményezett. A tavalyi lemez vonós hangszerekre épülő címadójával induló program kellően változatosan lett összeállítva, a Kvitravnról csak négy tétel került a setlistbe. A Skugge hipnotikus énekdallamai ebben a közegben talán még mélyebbre hatolnak, a Vindavlarljod némileg rövidebb változatban lett elővezetve, a Grát viszont közel egy az egyben játszották el. A Runaljod trilógia darabjai szinte kivétel nélkül átestek kisebb-nagyobb, de többnyire csak árnyalatnyi módosításokon. A kettes lemez gyöngyszeme, a Solringen ebben a formájában is ragyog, különösen megkapó az a rész, ahol az énekdallamok révén kiteljesedik ez a szerzemény.
A látszat ellenére addig még sincs veszve minden, amíg ilyen ihletett szerzők a kortársaink. A mai lemezek kontextusában nem értékelhető, valódi művészet az, amit a Wardruna alkot, így a pontozásnak értelme és létjogosultsága sincs.
