Progresszív metal, melodikus hard rock, thrash metal, neofolk és technikás death/thrash, a maga műfajában pedig öt olyan lemez, amely érdemesnek tűnik az adott alirányzatok követőinek figyelmére, azonban a saját portája környékén várhatóan egyikük sem fog földcsuszamlást okozni.
FIGURE OF SPEECHLESS - TUNNEL AT THE END OF THE LIGHT
Ha kezdésként bedobom Glen McMaster nevét, feltehetően egy vállrándítással leszek elintézve. Ha viszont a Ray Alder, a Derek Sherinian vagy a Brian Tichy nevek valamelyikével vágok bele a bevezető gondolatsorba, minden bizonnyal többen is időt szánnak arra, hogy gyorsan átfussák az alábbi néhány sort. Szóval, az első mondatban emlegetett úriember egy amerikai gitáros, aki progresszív rock/metal vonalon mozog, de a neve itt, Európa közepén még a prog. fejeknek sem mond sokat. Emberünk Figure Of Speechless néven hozott össze egy kvázi szóló projektet, melybe vendégként, közreműködőként többek között a második mondatban emlegetett arcokat, illetve olyan további muzsikusokat hívott meg, mint Tony Franklin vagy Ron „Bumblefoot” Thal. A progresszív metal tábor tehát fenntartások nélkül repülhet is az albumra. Ray Alder az utóbbi pár évben, kb. mióta Spanyolországba tette át a székhelyét, halmozza a zenekarokat. Három éve egy mellbevágóan mély szólólemezzel jelentkezett, idén jött a „világbajnok” zenekarnév és borítókép mögé bújtatott, egyébként nagyon is szerethető A-Z projekt lemeze. Most meg befutott ez az anyag is. A közreműködők neve minden további eszmefuttatás nélkül, önmagában is garancia a minőségre. A kollégákkal ellentétben az ütős Tichy ugyan nem a progresszív metal vonalon mozog, de simán felveszi a fonalat a kollégák mellett is. Az egyórás lemez elsősorban a legújabb kori Fates Warning táborát szólítja meg, kortárs, nem a múltba révedő progresszív metalról van tehát itt szó, a daloknak alárendelt formában elővezetve, de azért a szükséges és kötelező technikai bemutatókkal alaposan megfűszerezve.
KINGS OF MERCIA - KINGS OF MERCIA
Ha már Fates Warning, akkor említsük meg gyorsan a főnök, Jim Matheos friss formációját is! A Kings Of Mercia logója mögött ugyanis a FW alapító gitárosa áll. Társa pedig a brit hard rock vonalról ismert veterán csapat, az FM vokalistája, Steve Overland. A ritmusszekció sem kispályás, a mindenhol ott lévő Joey Vera basszerrel és a veterán dobossal, Simon Phillips-szel. Ha nem tudnám, hogy Matheos a gitáros, fel sem ismertem volna a játékát, ez pedig részemről csakis elismerés a formáció irányába. A FW főnöke ugyanis le tudta vetkőzni saját védjegyeit, és egy brites jegyeket magán viselő hard rock anyaggal állt elő. (Egyébiránt már a tavalyi Tuesday The Sky lemez sem volt egy tipikus Matheos-dalgyűjtemény.) A Kings Of Mercia muzsikáját olyan formációkkal érzem rokonnak, mint az ezredforduló környéki Ten vagy a Jorn Lande énekessel kiálló néhai Millenium. A tíz tételes lemez zenei világa tehát nem feltétlenül passzol a Metal Blade kiadó portfóliójához, de hallgatóként tegyünk róla, hogy ne kallódjon el indokolatlanul!
TRAITOR - EXILED TO THE SURFACE
Németországban feltehetően minden bokorban rejtőzik egy-egy thrash banda. Traitor néven ráadásul két csapat is létezik. A balingeni négyes a nyár közepén jelentkezett negyedik albumával, mely sorlemezként lett elkönyvelve, de a dalok között újrajátszott tételek is találhatóak. A régisulis thrash metalban a hagyományápoláson, kevésbé ideális esetben a sima stílusgyakorlaton túl nem létezhet más cél. A németek sem tévednek vakvágányra, az összes riffjük ismerős lehet a megdicsőült nyolcvanas évekből. A kötelező alkotóelemekből azonban olyan ügyesen építkeznek, hogy még egyéni íz sem kell ahhoz, hogy a dalok működjenek, ne tűnjön erőltetettnek, izzadságszagúnak a dolog. A valahol Mille és Schmier orgánuma közé belőhető vokálok, a tekerős tempók, a vijjogó szólók, megtámogatva egy remek hangzással egy jól sikerült stílusgyakorlatot eredményeznek.
ATARAXIA - POMEGRANATE – THE CHANT OF THE ELEMENTALS
Az olasz neofolk együttes a napokban már a huszonnyolcadik lemezével jelentkezett. Az Ataraxia azon kevesek egyike, akiknek neve az évtizedek során egybeforrt az irányzattal. Ha a neofolk kifejezés szóba kerül, az elsők között kell, hogy eszünkbe jusson az 1985-ben alapított formáció. Bár gyakran aggatják rájuk a dark jelzőt is, zenéjük javarészt nélkülözi a sötét elemeket, a modenaiak mindig is a fény felé fordultak. Francesca Nicoli szárnyaló, esetenként dalszöveg nélküli, ösztönös énekdallamai és Vittorio Vandelli akusztikus gitárjátéka az, amikre mindig is épült az Ataraxia zenéje. Az olasz nyelv önmagában is speciális ízt ad a muzsikának, de a számtalan akusztikus hangszer és némi elektronika (Giovanni Pagliari) használata is további árnyalatokat visznek a dalokba. Az Ataraxia most is megidézi az olasz reneszánsz zenéjét.
REVOCATION - NETHERHEAVEN
Kb. ilyesmi lenne a végeredmény, ha Kerry King a majdani zenekarával death metalt akarna játszani. A zene ugyanis úgy death metal, hogy a riffelés mindvégig a King/Hanneman páros dolgait idézi. A Revocation azonban csak egy gitárral dolgozik, melyet a vokálokért is felelős David Davidson szólaltat meg. Nézőpont kérdése, hogy egy 2006-os alapítású zenekart lehet-e veteránnak nevezni, de az amerikai trió a Netherheaven képében már a nyolcadik nagylemezét pakolta elénk. A némi South Of Heaven utánérzést sugalló borítókép mögé csomagolt háromnegyedórás lemez igazán minőségi anyag. A Revocation sikeresen találta el a kényes arányokat valahol félúton a zsigeri megközelítés és a technikás játék között. A kritikai felhangokkal megtámogatott szövegvilágú dalok gyors, karcoló szerzemények, némelyik téma mégis úgy ragad, ahogy azt a Slayer dalai teszik. A szakirodalom ezt nevezi minőségi aprításnak.
