Megint egy bitang erős turné, megint egy régóta várt pótlás, amire ezúttal szerencsére nem is kellett annyira sokáig várnunk. Az már csak hab a tortán, hogy sokunknak ez volt az “első bál” ezen a bizonyos új helyen.
Lássuk, mit tud a csepeli "vöröske".
A Barba Negra az elmúlt évek alatt rendesen kinőtte magát, így a költözés elkerülhetetlen lépésnek bizonyult, ám, ahogy sok más tervet, ezt a lépést is keresztülhúzta a járvány, ráadásul több lépcsőben is, egészen a közelmúltig. "A tiltás és korlátozások miatt tervezhetetlenné vált a piac" és emiatt a klub tulajdonosainak újra kellett gondolni mindent. Amikor elkezdtek szivárogni a hírek az új helyszínről, nem volt osztatlan a közönség lelkesedése, hisz ami valakinek közeli, másnak a "világ vége", ám a közhely ebben is igaznak bizonyul: Valamit, valamiért.
"Az új Barba Negrát olyanra álmodtuk, ami egyszerű, de sokkal több lehetőséget ad, mint a korábbi. Lesz a nagyterem Barba Negra Red Stage, amiben fesztivál nagyszínpad méret és technikai felszereltség vár mindenkit, befogadóképessége 3000+ fő. Soha, Magyarországon még nem létesült ilyen technikai felszereltséggel klub, ami állandó rendezvényhelyszín 12 hónapon keresztül. Kijelenthető, hogy Magyarország legnagyobb klubja lesz a Barba Negra Red Stage"
Nem ez volt a nyitóbuli, így szerencsére jó tippeket kaptam arról, hogy mire számíthatok. Egyrészt érdemes tisztában lenni azzal, hogy bár a hely már üzemképes, a munkálatok még korántsem értek véget. Jelenleg a fent említett "Red" színpad nyitotta meg a kapuit Csepelen, ám hamarosan a "Blue" is oda fog költözni. A helyi Önkormányzattal történt együttműködésnek hála az eddig nem éppen az éjszakai élethez optimalizált csepeli tömegközlekedés valamivel közönségbarátabbá válik, ám a parkolás jelenleg hagy még némi kívánnivalót maga után, úgyhogy erre és a kialakult helyzetet kordában tartani hivatott rendőri jelenlétre érdemes felkészülni az ide látogatóknak.
A fesztiváli hangulatot idéző parkolókeresés és az azt követő sorbanállás után azonban jött a megnyugtató felismerés: Végre ismét van egy a klubkoncertek és az arénák közötti optimális aranyközép. Egy "csarnok", ami a szépemlékű PECSA lebontása óta nagyon hiányzott a hazai koncertéletből. Évszakhoz alakítható, pont eléggé nagy, jól szól, és folyamatosan fejlesztik.
Gót rock Deja Vu
A kényszerű korai érkezésnek legalább megvan az az előnye, hogy az ember nem marad le semmiről. A korai nyitányt ezúttal egy viszonylag friss, de már a második nevét koptató portlandi formáció az Unto Others (korábban Idle Hands néven futottak) prezentálta. A zenekar 2019-es debütáló lemeze a Mana határozottan jó kritikát kapott, pedig finoman szólva sem ez a banda találta fel a spanyolviaszt.
A megjelenésében Demjén Rózsiba oltott Robert Smith-et idéző frontember, Gabriel Franco (dalszerző / énekes / gitáros) egymaga viszi a vállán a produkciót ám a többiek teljesítményére sem lehet panasz. A zenéjük pedig, hát hogy is mondjam...egy amolyan, korábban jól bevált receptekből ügyesen kotyvasztó sláger-menza, amiben az a jó, hogy bármikor fogyasztható és nem fekszi meg a gyomrot, csupán csak a saját jellegzetes ízvilág hiányzik, de az nagyon. Sokáig kerestem a hasonlatot, hogy mivel jellemezhetném őket a lehető legtalálóbban és a megfejtést Rockvilágos kollégám Kieron vágta rá csípőből: "...ez egy Wishes The Cure".
Egyenesen a boncteremből
Mondhat bárki bármit, ezen a turnén a sorrenden kívül legfeljebb a műsoridő hosszúsága határozta meg, hogy melyik banda számít headlinernek.
Nemrég valaki kérdezte tőlem, hogy megyek-e Arch Enemy-re és gondolkodás nélkül rávágtam, hogy nem, majd leesett, hogy "ja persze, hát ők jönnek a Behemoth-tal", más ugyanígy volt a Carcass-szal, hisz lássuk be, nem túl gyakori vendégek ők errefelé, sőt egy sokatlátott kortársam is kifejezetten rájuk, mint "bakancslistás" zenekarra váltott jegyet. És, hogy megérte e mindezt 9 tétel miatt? A válasz határozott igen.
Jómagam azon szerencsések közé tartozom, akik láthatták a Carcasst az újáalakuló turjéjuk SZIGET-es állomásán. Döbbenet belegondolni, hogy, aki abban az évben született, már lehet, hogy kijárta az általános iskolát, én meg úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Azóta két bitangerős megjelenésük volt a 2013-as Surgical Steel és a COVID miatt még frissnek számító 2020-as, számomra minden idők egyik legzseniálisabb borítójával ellátott Torn Arteries lemezzel. Hiába rövid a műsoridő, borítékolható volt, hogy lenyúzzák a bőrünket.
Nyitásként kapásból az egy személyes kedvenc, Buried Dreams a szintén személyes kedvenc Heartwork lemezről, majd a kellemes menetelés után zéró üresjárat. A színpadkép pedig akárcsak a zenekar: letisztult, félelmetes és nyomasztó atmoszférát áraszt, mégis gyönyörű. Háttérben emberi bordák és evőeszközök képe, a színpadon pedig (távolról) urnás ravatalokra emlékeztető, önálló LCD falakon ment a hangulat vetítés. Jeff Walker a legjobb indulattal sem nevezhető már “mai gyereknek” ám ezt meghazudtolóan brutális lendülettel hadarta el jellegzetesen károgó mondanivalóját, csak a legszükségesebb átkötésekkel, profin kimaxolva a rendelkezésreálló időkeretet. A setlist leginkább az új lemez dalaira és a Heartwork album legerősebb tételeire épült, de szerencsére az igazi régisulis arcok nagy örömére belefért két kellemes sanzon a ‘91-es Necroticism – Descanting the Insalubrious lemezről is (Incarnated Solvent Abuse, Corporal Jigsore Quandary) és mi más is zárhatta volna a műsort, mint a zseniális ‘93-as címadó, a Heratwork.
Démoni csodatétel
Akár mondhatnám azt is, hogy brit barátaink rendesen feladták a leckét az őket követő világhírű lengyel hordának, de ez így ebben a formában nagyon nem igaz. Már a teljes színpadot elfedő vászonra vetített árnyjáték és a monumentális mozgóképek is megerősítették, hogy ami ezután következik, az nagyon nem lesz mindennapi…de még mielőtt a lovak közé csapnánk, tisztázzuk, hogy pontosan kikkel is állunk szemben.
A Behemothot lehet szeretni, vagy nem szeretni, igazából teljesen mindegy, az viszont vitathatatlan, hogy nehéz terepről indultak. Hogy is fogalmazhatnék finoman...a megalakulás pillanatától kezdve a széllel szemben pisáltak. Lengyelországban a közvélemény ugyanis nem igazán nézi jó szemmel, ha egy zenekar nyíltan sátánista eszméket hirdet, ráadásul az időközben helyi botrány-celebbé lett frontemberük, Nergal, ott tör borsot erősen hívő honfitársai orra alá, ahol csak teheti, megjegyzem nem minden ok nélkül.
Ám, ha történetesen nem vagy lengyel és teszem azt fogalmad sincs az extrém metal világáról, joggal teheted fel a kérdést: “Amúgy ki a tököm az a Nergal?”. Nos, valahogy úgy tudom őt jellemezni, hogy ha keresztény vagy, ám valami furcsa okból mégsem tombol benned a felebaráti szeretet és a határtalan elfogadás, akkor Nergal lenne számodra az a srác aki mellé egészen biztos, hogy nem foglalnál helyet egy hosszabb buszkiránduláson.
A Behemoth 1991-ben alakult, 1995-ben debütált a Sventevith (Storming Near the Baltic) lemezzel és a kétezres évek közepére már bőven kinőtték az underground kereteket, majd 2014-ben a The Satanist megjelenésével érték el eddigi pályafutásuk csúcsát, amit az azt követő I Loved You at Your Darkest korongnak nem sikerült űberelni, de az idén megjelent Opvs Contra Natvram albumnak simán sikerülhet.
A zenekar pályájának felívelésével együtt Nergal az elmúlt években a körülötte kialakult botrányfelhőben szinte önálló intézménnyé avanzsált, miközben egyre gyakrabban, leginkább "vallási érzelmeket sértő" cselekedetek vádjával kerül bíróság elé. Emberünk lassan több időt tölt a tárgyalóteremben, mint színpadon.
És akkor csapjunk a lova(so)k közé
A fátyol lehullott és életre kelt a pokol a szó lehető legpozitívabb értelmében. A látványba és a hangzásba, ha akarnék sem tudnék belekötni, de akar a rosseb. Ennek a shownak minden percét élvezni kell, bár legnagyobb sajnálatomra egy nem várt hosszúságúra nyúló pultnál sorbanállásnak “hála” sikerült pár jelentősebb mozzanatról lemaradnom. Általában az egytucat tételt tartalmazó setlistekkel már elégedett szoktam lenni, ezúttal viszont ez nagyon kevésnek tűnt. A régi klasszikusok egyreinkább elmaradnak. Az olyan lemezek, mint a Demigod a Zos Kia Cultus (Here and Beyond) vagy az Evangelion mindössze néhány tételben lettek “megemlítve” és persze ott az elmaradhatatlan zárás Chant for Ezkaton 2000 e.v. őskáosz.
És annak ellenére is, hogy a műsor gerincét a zseniális új album mellett főleg a The Satanist dalai adták a személyes kedvenc O Father O Satan O Sun! kimaradt a másik nagy favorit Blow Your Trumpets Gabrielről pedig a felelőtlen bárpultozás miatt sikerült lemaradnom (ennyit nem ért az a sör). A korábbról ismert látványelemek kiegészültek a szomorú aktualitás velejárójával is. Aki bármely online csatornán követi a zenekar vagy Nergal aktuális tartalmait, már láthatta felvételről az Off to War előtt felvezetett tiltakozó performanszot. A kék sárga füstgyertyák természetesen ezúttal is előkerültek. A zárótétel előttre tartogatott új lemezes csoda Versvs Christvs talán élőben még monumentálisabb, mit az albumon, majd a már említett Chant for Eschaton 2000 által kiváltott záró katarzis után úgy ért véget az egész, hogy nem tudtam véka alá rejteni a csalódottságomat. “Ez most tényleg ennyi volt????”
És amiért nagyon sokan mentek…
Sosem felejtem el, mikor kamaszkorom agglomerációs száműzetésének kezdetén az egyetlen ottani “magamfajta” haverom szokás szerint osztatlan lelkesedéssel és félrészegen jelent meg a kapunkban a legújabb zsákmányával “Árpikám, ez a Carcassos Mike Amott új zenekara, ezt most azonnal hallgassuk meg”. Akkor még Johan Liiva énekelt ebben az igen figyelemreméltó projectben, ám amellett, hogy tetszett amit hallok, nem mondhatnám, hogy forradalmasította mindazt, amit számomra ott és akkor a metal jelentett. Aztán pár évvel később megjelent a Wages of Sin lemez, amin már az akkoriban óriási kuriózumnak számító női károgás / hörgés volt hallható, mely egy lenyűgöző szőke amazon Angela Nathalie Gossow torkából tört elő. Na ez volt az, amitől első hallásra leszakadt az arcom és Angela bő egy évtizeddel későbbi távozásakor szentül meg voltam győződve, hogy “OK, akkor ez a történet ennyi volt”. Ékkor került a képbe az amazon helyett a Díva, Alissa aki meglepő módon a War Eternal lemezzel azonnal a szívembe lopta magát, majd a viszonylag felejthető Will to Powert követő bár sose hallottam volna feldolgozás lemezzel és az idén megjelent Deceivers albummal szépen ki is került onnan.
A fenti előzmények ismeretében talán nem meglepő, hogy limitált lelkesedéssel vártam ezt a fellépésüket, ami előtt ráadásul a Behemoth olyan magasra tette a lécet, hogy azt minimum a szemem láttára lezajló SLAYER!!!! reunion, vagy egy újabb Mercyful Fate koncert tudott volna űberelni.
Nem akarok ünneprontó lenni, úgyhogy ezen a ponton szeretném jelezni a kedves olvasónak, hogy abban az esetben, ha jelen írásom zárásaként a jelenkori Arch Enemy mennyekig magasztalását várja, akkor inkább itt fejezze be az olvasást. Biztos vagyok benne, hogy bőven lesznek majd, akik megteszik ezt helyettem is.
Félreértés ne essék, amit láttunk és hallottunk valóban profi volt, cserébe unalmas és rutinszerű. Utóbbi az ilyen szinten profi zenészektől persze megszokott, ám a tetőtől talpig energiabomba tüneménytől sokkal többet vártam, főleg, hogy eddig minden alkalommal kirobbanó formában láthattam. Akinek ez volt élete első AE bulija, nagy valószínűséggel imádta, én a vége felé közeledve, már inkább a zökkenőmentes kijutásra játszottam, mint a katarzis várására.
Kedves Behemoth, tessék szépen újra eljönni hozzánk egy másfélszer hosszabb műsorral, és ha már erre jártok, legyenetek kedvesek magatokkal hozni a Carcass-t is egy legalább egy órás műsorral. Ennyi elég is lesz, köszi!
