Orthodox néven csak a Metal-Archives enciklopédia hat zenekart listáz. Az első kérdés már adja is magát; az alakuláskor nem lett volna érdemes egy másik bandanév után nézni?! Ráadásul a címben lévő Orthodox nem is szerepel ezen a bizonyos listán.Na, itt jön a második kérdés, miszerint metal-e egyáltalán az a muzsika, amiben a mi sokadik Orthodoxunk utazik. Nos, ha a nu metal és a metalcore fémzene, akkor ez is metal, de kétségtelenül nem az orthodox fajtából. Kérdéseimmel a lényeget el is árultam, a banda ugyanis modern metalban utazik, annak minden jellegzetességével együtt, melyek az utóbbi két-három évtizedben rakódtak a fémzene vázára. A bevezető végén annyit még el kell árulnom, hogy a Learning To Dissolve megjelenéséig semmit sem tudtam erről a csapatról.
És itt jön a képbe a harmadik kérdés, amit már magamnak kell címeznem; vagyis előzmények ismerete nélkül miért írok épp erről a lemezről. Nos, röviden megválaszolva a dolgot, azért, mert meggyőzött. Amúgy a kiadói információs lap bőségesen adagolja a tudnivalókat a country fővárosából, Nashville-ből származó négyesről. A lényeg annyi, hogy két kis kiadós album (Sounds Of Loss - 2017. és Let It Take Its Course - 2020.) után az augusztusban megjelent Learning... a harmadik nagylemezük, bár a Discogs szerint volt egy korábbi anyaguk is, még 2013-ban.
A húszas, maximum harmincas éveikben járó figurák az első zenei impulzusokat feltehetően a nu metal fénykorában, a metalcore hullám kezdetén szívhatták magukba. Nem is tagadják, hogy a legfőbb hatásaik a Korn, a Slipknot és a System Of A Down. Az idei lemezükön a középső jelenlétét szinte folyamatosan érzem is, a Kornt már kevésbé, a System Of A Downt meg egyáltalán nem. A számomra nehezen megfejthető borító mögött rejtőző anyag egy oda-vissza ugrálás az időben. A gyökerek valahol a ’90-es évek legvégén keresendők, a legfrissebb hajtások, nyúlványok pedig még frissek.
A tizenegy tétel mindegyikétől távol áll a művészkedés, a csapat meg sem próbálja magát intellektuálisnak beállítani. Kísérletezést sem folytatnak. Amit adnak, az egy zömmel középtempós pusztítás, melyhez ihletet éppúgy adhattak a ’90-es évek közepének önmagukba fordult Pantera nótái, mint a korai Slipknot kimértebb zúzásai. A lemezt megfelező 1 1 7 6 2 nem csak a címében idézi az első Slipknot albumokon is használt kódokat (lásd: 742617000027, (515)), hanem zeneileg is épp az az indusztriális gerjedés, amilyenek alkalmanként a Slipknot és az Iowa korongokon is szembejöttek velünk. A további tíz tételről pedig olyan, ezerszer elkoptatott jelzők jutnak az ember eszébe, mint zúzós, kemény, brutális, sűrű, ütős, vagy zajos.
Kihívás lenne dalokat kiemelnem erről a korongról, ugyanis nem lennének megalapozott miértjeim. Miért épp ez a legütősebb, miért a másik a legkeményebb, netán a legkarcosabb… Nincsenek ilyenek. Mindegyikük közel azonos formula szerint épül fel, új utakra, feltérképezetlen terepre már nem vezetik az extrém metalt, azonban dalaikban a groove metal, a djent, az extreme, illetve a nu metal, a metalcore és a hardcore irányzatok stílusjegyei annyira összemosódtak, hogy fenntartások nélkül azok egyike sem húzható rájuk.
Ha egy jelzős szerkezettel kellene elintéznem őket, annyit írnék, hogy az Orthodox zenéje az ezredforduló időszakának modern metaljából kinőtt kortárs metal. Három lemez után, az egyik legerősebb kiadó hátterével már elhibázott lépés lenne a névváltás, mindenesetre nálam ezzel a lemezzel elérték, hogy ha a jövőben az Orthodox zenekarnév bármilyen környezetben szóba kerülne, arról elsőként rájuk fogok gondolni.
