Ha a magyar értelmező szótárban létezne "Meg nem értett zenekar" szócikk, azt ennek a négy gödöllői fickónak a fotójával illusztrálnák. Aki ismeri a négyes első lemezét, általában ódákat zeng az Unusualról, ezek az emberek pedig feltehetően már nyakig beleásták magukat az Aebsence negyedik eljövetelét jelző fájlkupacba is. Ez az ajánló nem hozzájuk szól, hanem azokhoz, akik még nem futottak bele ebbe a bánat verte folk (?) metal (?) zenekarba.

A lemez ma jelent meg hivatalosan, de a felvezető kampány keretében heti adagokban ismerkedhettünk a Sűrű nyolc szerzeményével. Én pedig abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a gitáros Andrásnak hála, már szeptember második felében hallhattam a komplett anyagot, mely többszörösen is jubileumi kiadvány. Az Unusual ugyanis 2002-ben jelent meg, a második korong idén tíz esztendős, a legutóbbi album meg napra pontosan öt éve vált elérhetővé. Az Old demó kazettán, az Unusual meg CD-n jelent meg, az ...is dead letölthető volt, a 3 pedig a stream oldalakra került ki. A logika így azt kívánná, hogy a Sűrű LP-n jelenjen meg.

Nos, ez borítékolhatóan nem fog megvalósulni, marad a digitális változat, de azért megsúgom az Uraknak, hogy a 3 meg a Sűrű simán ráférne egy közös CD-re! Tudom, hogy ebben sem érdemes reménykedni, hiszen ezen figurák mögött sosem állt kiadói háttér. Ma, amikor egy zenekar népszerűségét streamekben, like-okban, kattintásokban mérjük, az Aebsence csak egy szűk kört tud megszólítani. Ha jobban belegondolok, a dolog egyrészt amúgy is független a zeneipar aktuális mechanizmusaitól, másrészt meg ezek az emberek nem hiszem, hogy igazán meg akarnának bárkit is szólítani.

Miről is van itt szó?! Olyan rockzenéről, amihez kell egy bizonyos fokú érettség, vagy ha az nem is, bizonyos életkor mindenképpen. A középiskolások nem fognak Aebsence-et hallgatni, megkockáztatom, hogy a harminc alattiak se sűrűn. Akinek a puttonyába az évek során már elég teher került, azt tudja elkapni ez a zene, persze, ha egyáltalán eljut hozzá a híre. Nevezhetem progresszív vagy alternatív metalnak, grunge-nak, stonernek, hard rocknak vagy folk metalnak. Igazából tökmindegy, milyen jelzőt aggatunk rá, noha szó sincs arról hogy annyira bonyolult, annyi irányba elterülő muzsika lenne ez. Pont az a lényeg, hogy egységes, lehúz a mélybe, jól megtapos, aztán a végén csak úgy érzed, hogy valamiféle feloldozást kaptál a terheid alól, és kezdheted elölről az egészet.

Olyan az egész, mint az igazi népzene – ne ijedj meg, nem az -; már időtlen idők óta itt van közöttünk, és ezek a figurák most rögzítették, hogy az utókor is tanúja lehessen. A Sűrű esetében semmi értelmét nem látom egyes dalok kiemelésének, ahogy annak sem, hogy egyesével végigmenjünk mind a nyolc nótán azzal, hogy melyik milyen, miért olyan, amilyen, netán mihez hasonlít.

Ha nem ragaszkodsz a bevált sablonokhoz, nem vezetéshez, melóhoz, vagy tudom is én, mihez keresel ideális háttérzenét, hanem képesnek érzed magad arra, hogy elmerülj egy lemezben, a Sűrű a társad lehet. Az előző korongot jelen pillanatban még erősebbnek érzem, de azt öt éve hallgatom, így ha lesz még ötödik Aebsence, akkor simán elképzelhető, hogy addigra a Sűrű is túlnő az elődjén.