Rendhagyó, de legalábbis szokatlan, ha az ember digitalizált világunkban épp a papíralapú sajtóból értesül egy friss megjelenésről. A hazai Nest Of Plagues kapcsán velem mégis ez történt. A zenekar második lemeze, a két évvel ezelőtti To Kill A God ugyanis a Hammer Hangpróba táblázatának csúcsán végzett. Ahogy annak idején a lemezajánlóban írtam, ez még manapság is fegyverténynek számít.

Ha jó tesitanárként most mégsem a többiekhez, hanem korábbi önmagához viszonyítanám a zenekar aktuális teljesítményét, akkor is elmondhatnám, hogy a fejlődés minden téren tetten érhető. Kezdjük a járulékos elemekkel és a külsőségekkel!

A négyes a régi és az új recept szerint is jelen van a hazai színtéren. Egyrészt folyamatosan koncerteznek, másrészt pedig a digitális térben is tényleges tartalmakkal, de nem tolakodóan adagolják az aktualitásaikat. Továbbá a tizedik évfordulójukat úgy ünneplik, hogy a harmadik nagylemez a mai napon már nemzetközi terjesztéssel, az undergroundban jó névnek számító olasz WormHoleDeath színeiben (lásd még: Atrox Trauma) jelent meg. Extra adalék, hogy szeptemberben a progresszív metalos Orphaned Land előzenekaraként indulnak egy európai körre.

Persze az undergroundról lévén szó, azt nem jelenthetjük ki, hogy révbe értek volna, de jó úton haladnak afelé, hogy határainkon túl is megvessék a lábukat. Minden bizonnyal a kitartó koncertezés az egyik oka annak, hogy a négyes stílusa tovább csiszolódott, melynek eredményeként maguk a szerzemények is céltudatosabbá, a szerkezeteket tekintve áttekinthetőbbé, mi több, dalszerűbbé váltak.

A deathcore vonalról indult zenekar mai muzsikájában az az irányzat csak egy árnyalat maradt, a Hellsolation műfaja a – semmitmondó – modern extrém metal jelzőkapcsolattal írható le. Okosabban azonban nehezen lehetne definiálni a Nest Of Plagues aktuális dalgyűjteményét. Pontosabban lehet, de ehhez támpontként elkerülhetetlen néhány zenekar nevének felemlegetése.

Mindenek előtt a lemez első felén a kései In Flames hatása tapintható. Szövegi téren is adja magát a kapcsolat, Dani sorai hasonlóak Anders Fridén emocionális dalszövegeihez. A frontember már az előző lemezhez is a személyes poklából merítette a témákat, és bátran kitárulkozott a hallgatók előtt. Ezen a téren nem történt változás, a megközelítést azonban céltudatosabbnak érzem. Nem tudom, hogy mennyire volt szándékos, de a borítókép a futurisztikus utcaképet megvilágító, a zenekarra utaló neonfényeivel egy ötletes utalás az Iron Maiden: Somewhere In Time-jának frontjára. A vizuális oldal tehát - értem ezalatt a promó fotókat és a csapat színpadi megjelenését is - éles ellentétben áll a zenei és a szövegi tartalommal.

Nézzük magukat a dalokat! A Blackened Sky egy remek spoiler a lemez egészét tekintve, Dani változatos vokalizálásával, döngöléseivel, dallamos gitártémáival, dinamikai váltásaival, melo-death bandákat idéző szólójával. A Dear Abyss ezek közül elsősorban a melodikus death metalra koncentrál. Engem legalábbis a legutóbbi Omnium Gatherum korong letisztultságára emlékeztet; még egy, a koncerteken együtt énekelhető részt is bele csempésztek. Talán nem véletlen, hogy a Mundane riffeléséről és szerkezetéről a szintén friss lemezzel jelentkező Watch My Dying világa jutott eszembe. Dani ehhez passzolva hozza is a Gaobr-féle vokálokat. Számomra a bólogatós, minden ízében mai, ennek megfelelően némi elektronikával is felvértezett Blood Marks után érkező All Hail The Rat God az egyik csúcspont. Utóbbi egy modern progresszív metal darab, dallamosra formált extrém vokálokkal. A döngölések után jól esik az a kicsit felpörgetett tempó, ami a Kill The Kings középrészében hallható. A Suffer Together karakteres gitárjairól a Refused dolgai ugrottak be, ami felettébb pozitív momentum. A záró négyesből pedig három dalt, a torokgyilkoló témákat felsorakoztató, zeneileg alapvetően kiegyensúlyozott Hell Is A Place On Earth-t és a dallamos vokálokat bevető két záró tételt is ki kell emelnem.

Mindent összevetve csak egy dolgot hiányolok a lemezről, néhány gyorsabb témát - de ez ugyebár nem több mint személyes preferencia. Egy jól, vagy csak jobban sikerült hazai lemez kapcsán hajlamosak vagyunk csuklóból leírni, hogy az adott anyagnak nincs a kifejezés rossz értelmében vett magyaros utóíze, avagy a korong a nemzetközi színtéren sem vallana szégyent. A magam részéről úgy érzem, hogy ezeket a közhelyeket a Nest Of Plagues és a Hellsolation most tényleges tartalommal töltik ki.

Egy minden tekintetben céltudatos zenekarról és korongról van szó, de az ösztönösség is ott van az anyagban. Szorítok nekik, hogy népszerűség tekintetében sikerüljön meglépniük a következő lépcsőfokot, a maguk részéről ugyanis most mindent megtettek ezért.