Ha a KISS számára a ’70-es évek második fele volt az emelkedő, akkor a következő évtized fordulója jelentette a lejtmenetet. Bár Paul Stanley önéletrajza jól rávilágít erre a zavaros időszakra, de mai szemmel már lehetetlen töviről hegyire átlátni a bő négy évtizede lezajlott eseményeket, a tények, köztük az eladási adatok azonban így utólag visszafejtve is önmagukért beszélnek. Ehhez pedig elég a diszkográfia megfelelő fejezeteire gondolnunk.
A következő sorminta önmagában is beszédes: Dynasty, Unmasked, (Music from) The Elder, azaz az átmenet a két évtized között. A Dynasty lemez – bár a rajongók egy részének máig szúrja a szemét disco-s megközelítésével – népszerűség tekintetében legalábbis a csúcsra járatta a zenekart. A folytatást, a Peter Criss nélkül készített Unmaskedet a kritikusok a földbe taposták, és a rajongók sem ölelték a keblükre. A (Music from) The Elder pedig a rockoperás megközelítésével a végletek lemeze lett. Egyesek úgy gondolják, hogy Paul Stanley-ék legjobb anyaga, mások, a jelentős többség szerint pedig egy tévedés, mely zsákutcába vitte a zenekart. Én valahol a kettő között állok azzal a véleményemmel, hogy annak az anyagnak egyetlen hibája volt, mégpedig az, hogy KISS logó alatt jelent meg.
A zenekar tartópillérei tehát már roskadoztak az évtizedforduló környékén. Ace Frehley az egyre súlyosbodó alkoholproblémáiból eredően mind inkább háttérbe szorult a Stanley-Simmons tengely mögött, az 1982-ben érkező folytatás bookletjében ugyan még Spaceman is a tagok szerepelt, a lemezen azonban ténylegesen már nem gitározott. Utódja az a Vinnie Vincent lett, aki nem ragadt meg tartósan a zenekarban, a történetben neki csak epizódszerep jutott. Az azonban számomra nem kétséges, hogy elődjéhez képest a hathúroson ő volt az igazi Ász.
Az 1982 októberében megjelent Creatures Of The Night, ha kapásból nem is rehabilitálta a zenekart, egy olyan irányt jelölt ki, amerre a banda a ’80-as évek későbbi lemezein eszközölt finomhangolásokkal úgy tudott tovább haladni, hogy pályájuk ezen szakaszát végül az öt évvel későbbi Crazy Nights-szal koronázták meg. A francia festő, Bernard Vidal által jegyzett borítón lévő negyedik karakter egyébként az előző lemezen Peter Crisst váltó Eric Carr, aki az évtizedet végig is muzsikálta Stanley, Simmons és az aktuális szólógitárosok oldalán.
A Creatures Of The Night tehát néhány hete múlt negyven éves. A jubileum alkalmából pedig az Universal Records több verzióban újra megjelentette a lemezt. A korong a maga idejében nem kavart különösebb viharokat, a hagyományos hard rockot követő új szenzáció, a Brit Heavy Metal Új Hulláma ugyan még nem gyűrűzött be az Egyesült Államokba, de a Judas Priest a Screaming For Vengeance lemez You’ve Got Another Thing Comin’ dalával már megvetette a lábát az Újvilágban. A kortársak közül a Journey az Escape koronggal, a Foreigner pedig a negyedik lemezével az előző évben megjárta a Billboard lista csúcsát, de a Van Halen is jól muzsikált a Fair Warninggal.
A KISS-nek fel volt adva a lecke, hogy a zenekart visszahelyezzék abba a pozícióba, ahol az előző évtized utolsó éveiben volt. A folyamat hosszúnak bizonyult, de nézzük az első lépcsőfokot! A Creatures Of The Night a megjelenésekor nem robbantott bankot, az örökös fokmérő, a Billboard 200 langyos negyvenötödik pozíciója a ’70-es évtized második felének eladási adatai ismeretében nem volt különösebben hízelgő. Az azonban tény, hogy Az éjszaka teremtményei az egész addigi életmű legbarátságtalanabb, legtüskésebb korongja lett. Ha ezek a jelzők a KISS kapcsán túlzónak tűnnek, akár jellemezhetem úgy is, mint a zenekar legmetalosabb lemeze.
A két főhős szinte felesben írta a dalokat, Simmons öt, még Stanley négy nótával járult hozzá a negyven percet alulról súroló LP-hez. Természetesen külső szerzők is csatasorba lettek állítva, a Rock And Roll Hellben például egy feltörekvőben lévő kanadai dalszerző, bizonyos Bryan Adams. Jim Vallance pedig két dalban is társszerző volt, még a skót Adam Mitchell Stanley-vel közösen jegyezte a nyitó-címadó nótát. A kilenc dal közül az utóbbi, sőt elsősorban a Simmons hangjára íródott, a „B” oldalt nyitó, együtt éneklős, tipikus koncertnóta, az I Love It Loud bizonyultak a lemez túlélőinek. A további hét dal manapság már nincs fókuszban, ami egy ekkora életmű esetében valahol rendben is van. Az annál inkább meglepő, hogy a címadó dalt csak angol single-ként hozták ki, otthon nem is jelent meg kislemezen. A szerzemény amúgy a korabeli Judas Priest dalokkal összevetve is állja a sarat. A lemezen egyetlen, a szó hagyományos értelmében vett ballada sem szerepel, sőt igazán átütő sláger sincs a dalok között. Persze a refrének ragadósak, de nem abban az értelemben, ahogy az előző évtized lemezeinek slágerei voltak. A balladai szerep az I Still Love You-ra is nehezen erőszakolható, de ebből a balladisztikus, epikus nótából bizonyára a korai Savatage is sokat tanult. Vincent itt van igazán elemében. A korongot azonban leginkább az olyan egyenesebb vonalvezetésű dalok jellemzik, mint a Danger, a Killer vagy a War Machine, ezek a lendületes, heavy rockos, korai heavy metalos, szikár szerzemények.
A Creatures Of The Night az első maszkos korszak utolsó lemezeként ha nem is tartozik az életmű legfontosabb korongjai közé, a hosszúra nyúlt pálya egyik sarokköve, az idei jubileum pedig kiváló alkalom az ismerkedéshez vagy némi nosztalgiához. Ha pedig kifejezetten azzal a tudattal hallgatjuk, hogy mikor készült, bizonyos részleteire sikeresen rá is csodálkozhatunk.
