Vannak zenekarok, akiknek egy új lemeze még mindig kisebb örömünnepet tud kiváltani bennem, akárhogy néha beleszürkülök a világba és szaladok el "kötelezők" munkássága mellett, sokszor mintha nem is történt volna semmi. Az egyik ilyen, mondhatni örömünnepes zenekar számomra a világ bánatosabb felét megszólító Katatonia, mely mióta megismertem, megszerettem őket (szia, Andris!), nem igazán adtak okot a csalatkozásra. És hogy bevált-e a friss anyag? Jelentem, igen!
Nem titok, a legutóbbi Katatonia lemezt, a City Burialst nehezen sikerült megszoknom, igazából azóta sem feltétlen azt szedem elő, ha épp Katatoniához lenne kedvem. Pedig aztán a Discouraged Ones-tól "előre" mindenhol találok olyan számokat, amiket örömmel hallgatok, de gyorsan tegyük hozzá, az annál régebbi korongokat sem vetem meg. Csak azok nekem azok az albumok nem azt a Katatoniát adják, amit megszerettem a Viva Emptiness, The Great Cold Distance párossal, ahogy a legutóbbi korong sem feltétlen, hiába van meg a maga íze. Majd talán a napokban újra nekiszaladok.
Az előzőek ismeretében kimondottan üdítően hatottak rám a Sky Void Of Stars-ről elcsöpögtetett, jó érzékkel kiválasztott előzetesek, hiszen a jó öreg 2000-es évek hangulatát vélem felfedezni bennük. Nyilván már ott is vannak az ügyesebb tördelések, ahogy itt is vannak. Mégis inkább az a bizonyos, nagybetűs hangulat viszi a prímet, amit akkor annyira megszerettem bennük. Abban meg mindig erős volt ez, a jó ideje végre ismét stabil felállásban dolgozó csapat. Először csodálkoztam, hogy "már megint" album jön tőlük, aztán szinte villámként sújtott rám a felismerés, hogy a City Burials bizony már két és fél éves. Valószínűleg a ritkasággyűjteményük, a Mnemosinean megjelenése zavarhatott meg a ritmusban. Vagy az, hogy 2022 úgy elrepült mellettem, mintha nem is lett volna. Így rohanna az idő?
Lényeg a lényeg, itt a jó érzékkel januárra datált lemez (ez nekem "hideg" zene, amit inkább ebben az időszakban esik jól hallgatni), ráadásul Magyarországon is lesz koncert. Végre! Az albumot először (és másodjára is) munkahelyi fis-fos fülessel volt lehetőségem meghallgatni, ami közel sem adta át azt a teljes élményt, amit ez az album ad. Hogy is adhatná? De már akkor is éreztem, hogy itt bizony valamit nagyon odaraktak a svédek. Megint megtalálták azt a bizonyos esszenciát. Aztán amikor végre, itthon el tudtam indítani, szó szerint leültem - volna, ha nem eleve abban a pozícióban szívtam volna magamba a dalokat. Mintha nem is ugyanazt a lemezt hallgattam volna újra. Igaz, ezen a nyugodt miliő is sokat segíthetett, az, hogy nem volt zavaró tényező, csak a zenére kellett figyelnem.
Katatoniát - értelemszerűen - sosem úgy kell hallgatni, hogy közben tesz-vesz az ember. Legalábbis amíg ismerkedik az albummal, semmiképp. Az egyszerűbbnek tűnő témákba is rengeteg finomságot tudnak belesajtolni, ráadásul mindezt a legnagyobb igényességgel. Sehol sem érzi azt az ember, hogy ez most sok lenne, sőt, ellenkezőleg. Élmény kimazsolázni, hogy mikor mit rejtettek el egy-egy gitárfutam, egy ügyesebb basszustéma, vagy egy lágy szintiszőnyeg képében. Ha elindítottad az albumot és rászánod az időt, akkor ülj le és hallgasd végig. Itt nem random kislemezdalok sorát kapod, hanem egy teljes alkotást, amit egyben, annak az ívében kell (azt hiszem, megtaláltam rá a legjobb szót) átélni. Ha úgy érzed, hogy egy kis szünet kell, mert az is megeshet, ha nem vagy ehhez a zenéhez szokva, vagy épp nem teljesen vagy abban a hangulatban, akkor állítsd meg. Tudd le a dolgod és indítsd újra. Nem szabad otthagyni és felületesen nyomatni, hadd szóljon magának. Ez nem az a fajta muzsika.
Minden dalnak megvan a maga arca, ezért nem is mennék bele dalonkénti elemzésbe, mindegyiket ki tudnám emelni valamiért, akkor viszont hosszú, értelmetlen és felesleges lenne ez az egész írás. Mindig van egy refrén, egy ügyes téma, egy dallam, vagy valami, ami miatt tudni fogod, melyik szám meg éppen, ha csak egy pár másodpercet csípsz el belőle valahol. Lényegében olyan, mintha a Last Fair Deal Gone Downtól kezdve a The Fall Of Hearts-ig minden lemezük fő alkotóelemét igyekeztek volna itt felsorakoztatni, de újra kihangsúlyoznám: úgy, hogy közben nem lesz unalmas, izzadságszagú, önismétlés ízű az egész, sőt!
Manapság nem sokszor érzem azt, hogy "kérné" a lelkem, hogy újra és újra meghallgassak egy lemezt, de a Sky Void Of Stars-zal újra feléledt ez a furcsa valami. Ki tudja, lehet azért is, mert a sűrű évkezdet, meg úgy általában a világban zajló dolgok miatt kicsit megrozzantam belülről és ez egyfajta gyógyító zeneként funkcionál ez az egész. Mert úgy is fel lehet fogni. Nekem sokszor, sokat segített már Jonas Renkséék muzsikája. Érzem, hogy ez az újabb adag borongós csoda sem tesz majd másképp.
Nem is nagyon ragoznám tovább. Ha az elmúlt húsz évben szeretted a Katatoniát, a Sky Void Of Stars-t imádni fogod. Ha nem tudod, mi fán terem a Katatonia, de szeretnél valami ügyes, de hangulatosan melankolikus zenét felfedezni magadnak, ez az album ugyanúgy kiváló választás, hiszen benne van minden, amiért a nevezett időszakban szeretni lehetett ezt a zenekart. Egy kiváló esszencia, mindez a maga egyedi ízével és figyelmet kívánó tökéletességgel. Fel kell majd kötnie a gatyát az idén lemezt kiadó zenekaroknak, mert a svédek igen erősen kezdik az évet. Az, hogy kötelező vétel lesz, az nem is kérdés.
