Mit tehetsz, ha a világhírű zenekarod éppen parkolópályára kerül? Elmehetsz golfozni, lóghatsz egy csomó rocksztárral, vagy éppenséggel írhatsz egy szóló lemezt. Miért is ne tennéd? Időd van, ötleteid vannak, amik eltérnek az Alice In Chains vonalától, szóval hajrá! És mit ad Isten? Megszületik 1998-ban a Boggy Depot, Jerry Cantrell első szóló anyaga, amit még ma is imádunk!
1996-ot írunk. Az Alice In Chains túl van a legnagyobb sikerein, hiszen ekkor már a Dirt is éppen három éves. A zenekar éppen a visszatérő KISS zenekart kíséri a turnéja során, amikor Cantrell elkezd dolgozni a lemezen. Egy interjúban elmondta, hogy az AIC most kicsit megfáradt, így pihenőre van szükségük. Szóval, ha már így alakultak a dolgok, akkor miért ne hozná össze ezt a lemezt? Rengeteg vendég szerepel az albumon, ezért is gondolják többek közt sokan azt, hogy ez egy elveszett Alice In Chains lemez, hiszen Mike és Sean is szerepel az albumon. Egy másik interjúban is azt fejtegette, hogy az anyazenekar már tizenegy éve működik és ideje kicsit változtatni a dolgokon, ezért is van ez a kis kaland a számára. A rajongóknak hála olyan magasságokba jutottak el, amit soha nem hittek volna, ezért hálás is. Mindig is az AIC lesz a főzenekara, de most kicsit hagyniuk kell pihenni.
A Boggy Depotra a Columbia Records egyből lecsapott, hogy a szárnyai alá vegye. Az album címét az oklahomai, azonos nevű szellemvárosról kapta, ahol Cantrell apja nőtt fel. Jerry most nem csak azt mutatta meg, hogy mennyire tud énekelni és gitározni, de még zongorán, klarinéton, orgonán sőt acéldobon is játszik a lemezen. Ahogy említettem igazi sztárok szerepelnek az albumon, mint például az utolsó két dalban Les Claypool vagy a Panterából ismerős Rex Brown, aki több dalban is részt vett. Ismerősen csenghet még Angelo Moore és John Norwood Fisher neve is, akik szintén dolgoztak az albumon. A Boggy Depot felvételéhez sokféle berendezést használtak. Jerry nem kisebb névtől kapott például kölcsön erősítőt, mint Eddie Van Halen. Az öreg gitár mestertől egy Peavy 5150-es fejet, valamint több Marshall erősítőt is kölcsön kapott. Emellett azért Jerry még használt Fender és Soldano erősítőket is a felvételekhez. Az album produceri munkáit és keverését Toby Wright végezte, aki nem volt rest új dolgokat kipróbálni. Cantrell szerint volt olyan, hogy konkértan "falunapi gagyi mikrofonnal" állított be Toby, amit húsz dollárért vásárolt egy zálogházban. A Rocky Schenck által fényképezett album borítója egy sárral borított, nyugodt Cantrell-t ábrázol a Clear Boggy Creek egyik ágában, ahová időnként vadászni vagy horgászni jár. A választást egy interjúban részletezte:
"Amikor az albumhoz írtam a dalokat, valójában tettem néhány utat Oklahomába. Lehajtottam a teherautómmal a folyó szélére, ahol az album borítóját forgattuk. Jó néhány dalszöveget ott írtam."
Tisztán emlékszem, hogy első hallgatásra Jerry szólólemeze furcsa volt. Nagyon furcsa, de aztán idővel rájöttem arra, hogy mennyire zseniális ez az anyag. Az album huszonhat fajta verzióban jelent meg az évek alatt, ezzel pedig huszonhat féle módját választotta annak, hogyan simítsa ki az emberek ráncát egy órán keresztül. Azért az öreg rocker nem hazudtolja meg magát, már a nyitó dalban, a Dickeye-ban egy tipikus rájellemző hangzással és stílussal találkozhatunk. Hatalmas dallamokkal megáldott refrén, amit a dal vége felé haladva már te is dúdolsz.
A bemelegítő dal után már érkezik is az a szerzemény a Cut You In formájában, ami kizökkent a megszokott grunge életérzésből. Az akusztikus gitárral nyitó dal, egy érdekes dobalapra ül rá, amit a mászkálós basszusgitár visz tovább, hogy totálisan megzavarja a hallgatót. Visszafogott ének, ami átmegy egy erőteljes refrénbe. Itt már megmutatkozik, hogy tényleg nem egy megszokott anyagot fogunk kapni. Pláne, hogy itt már halhatunk harsonát, ami az egész dalnak ad egy különleges ízt. Ellenben ami ezután jön arra nem volt senki felkészülve.
Cantrell szerelmes szerzeménye a My Song, szerintem minden idők legjobb klipjei közt szerepel, illetve az énekes/dalszerző egyik legjobb szerzeménye a Brighten mellett. Ha csak ezt a két dalt játszaná egy-egy szóló koncertjén, én akkor is totál elégedett lennék, csak végre lássuk már szólóban is! A grunge-osan torzított gitár kellemesen duruzsol a fülembe, amire rárepül a szőke énekes egy kellemes dallammal. A dalban amúgy nincsen semmi olyan kiugró rész, mégis összességében egy olyan erős elegyet alkot, hogy az valami zseniális. Ezt szeretem, amikor nem tudod pontosan meghatározni, hogy miért, de imádod a dalt. Olyan atmoszférája van, amit nem lehet nem szeretni, ha ebben a stílusban mozogsz. A közepén található kis szólócska, hangulatkeltés annyira magával tud ragadni, hogy újra és újra megszeretném hallgatni és hozzá persze a klipet is megnézem újra és újra!
A zongorával induló Settling Down már egy előrevetítése lehet a Black Gives Way To Blue-nak. Kimondottan szeretem ebben a dalban a basszusgitár játékát, ami valami különlegesen melankolikus hangulatot kelt a dalban. Ez a blues stílusjegyekkel teletűzdelt dal is egy remek ékköve annak, hogy Cantrell mennyire sokoldalú és miért nem lehet temetni a munkásságát. A Breaks My Back egy különleges szerzemény, amit lehet, hogy a gitáros titokban a régi barátjának Layne-nek címzett, aki éppen a drogokkal pusztította teste maradékát. Ebben a megvilágításban a széteffektezett énekkel elkészített dalt még inkább átjárja valami drámaian szomorú hangulat. A Jesus Hands-cel elérkezünk az album feléhez. Itt visszakanyarodunk egy kicsit az anya zenekarhoz stílusügyileg. Előkerül a jellegzetes wah pedálos torzított hangzás és az az énekstílus, amit én csak Cantrell kántálás. Ennyi év távlatából érdekes, hogy több dal is olyan, minta Staley-nek üzenne. Akárcsak a Devil By His Side esetében. De ami tök jó ezekben a dalokban, hogy mindez nem agresszívan van kommunikálva, hanem sokkal inkább művészi, dallamos megoldásokkal. Ahogy koncerteken is játszik AIC dalokat úgy az albumon is felfedezhető pár szerzemény, ami akár oda is készülhetett volna. A Keep The Light On is ezek sorát erősíti, az egyetlen baja ezeknek a daloknak, hogy hiányzik belőlük az a plusz, amit régen Staley-nek ma meg már DuVall-nak hívnak. Teljesen kellemesek ezek a dalok, főleg azok a szerzemények, ahol nem kell erőteljesebben énekelni, de ezeknél a villantós részeknél érződik AZ énekes hiánya. Ma már erre Jerry is jobban figyel, így az ilyen daloknál vendégszerepelőket hív (lásd Greg Puciato) A Satisfy az a szerzemény, amivel egy álmos vasárnap reggelt is be lehet indítani. És ezek után jön az egyik legszívszorítobb szerzemény az albumon.
Sokan azt hitték, hogy a Hurt a Long Time a Nirvana egykori énekesének, Kurt Cobainnek lett címezve, de Jerry elárulta egy interjú során, hogy ez nem az 1994-ben öngyilkosságot elkövető grunge istenségnek szól. Ellenben tényleg egy öngyilkosságot elkövető fiatalnak írta, aki nem más, mint Kevin, Jerry unokatestvére. Ebben a megvilágításban ez a dal még szomorúbb, mint ahogy elsőre tűnik. A bontogatós gitárral induló dalban szolid dob kíséri az akusztikus gitárt. A lemez egyik legszebb szerzeménye. Ezt a szerzeményt biztos, hogy nagyon nehéz lehet élőben előadni, de akkor is érdemes lenne még hallani jó párszor. Az album maradék két tétele is érdekes szerzemény. Cantrellhez közel áll a country zene és ez a Between stílusában érződik is. Oké, ne szépítsünk, elő a cowboy kalapot és éljük át az amerikai életérzést. A Cold Piece pedig egy rendkívül hosszú és érdekes szerzemény. Ebben aztán tényleg van minden a fúvós hangszertől a billentyűn át a gitárokig. A dob végig visszafogott aláfestő szerepet tölt csak be. Nagyon sok funkys érzés van a dalban, ezzel is mutatva, hogy az anyag mennyire sokszínű, illetve a szerzőnek mennyi arca van.
Ha Jerry Cantrell szóló karrierjét akarod megismerni, akkor mindenképpen ezzel az anyaggal kell kezdeni, mert az ezután következő Degradation Trip már egy sokkal nehezebben emészhető anyag, míg a Brighten az egyik legjobb lemeze, noha ott azért már érződik valamennyire az idő előrehaladta. Na meg az, hogy eltelt majdnem huszonöt év a két lemez között. Kellemes utazás, remek felfedezés ez a Boggy Depot.
Béke, Szeretet, Metal!
