A covid által taccsra tett turnék sokaságából az utolsók között került pótlásra az Accept túrája a Too Mean to Die albummal. Hogy mitől lett számunkra emlékezetes a budapesti állomás, azt részben már elregéltük, de amint az alábbiakban kiderül, az alapító Wolf Hoffmann a színpadon kívül - röviddel a buli előtt - is tett érte.

Milyen várakozással tekintesz az újabb budapesti fellépés elé?

Wolf: A turné eddig fantasztikusan alakul, hosszú-hosszú idő óta az eddigi legjobb köreink egyike. Ha minden igaz, ma is kétezer ember várható, ami hihetetlen. Néhány hónapja még senki nem tudhatta, hogyan fog elsülni a túra. Mindenki aggódott a tél és a covid miatt, de minden csodálatosan passzol.

Milyen volt a Too Mean to Die album fogadtatása?

Wolf: Nagyszerű. Ez az egyik legerősebb lemezünk az új korszakban. Sokan egyenesen a legjobbnak tartják a Mark Tornillóval készült öt lemezünk közül.

Nem ártott meg az anyagnak, hogy a korlátozások miatt nem tudtatok közvetlenül a megjelenés után turnéra indulni vele?

Wolf: Szerinted? A termek tele vannak, a lemez meg szépen fogy, szóval nem hiszem.

Születtek új témáitok az azóta eltelt időben?

Wolf: Igen. Ma délután is fogtam a gitárt a hotelszobában, és dalt írtam. Minden napom így telik, de azért messze nem teljes számok ezek. Megesik, hogy rengeteg időm van napközben amellett a néhány interjú mellett, mert azután már csak a bulit kell lenyomnunk. Szeretem hasznosan eltölteni a felszabadult időt, úgyhogy néha ötleteket gyűjtögetek. Viszont az ideális helyzet a nótaíráshoz számomra az, amikor kikapcsolom a telefonokat, és hetekre bezárkózom a szobámba.

Az „új” tagoknak, azaz Philip Shouse gitárosnak és Martin Motnik bőgősnek is lesz majd szerepe az új számok kidolgozásában?

Wolf: Igen. Már a legutóbbi album megírásából is kivették a részüket. Különösen Martin, aki egész dalokat hozott. Remek szerző.

Igaz, hogy a Too Mean to Die az utolsó olyan lemezetek, amelyet a Nuclear Blast adott ki?

Wolf: Igaz. Istállót váltottunk, a Napalmhoz igazoltunk. Lejárt a szerződésünk, és a Nuclear Blast háza táján is komoly változások mentek végbe a közelmúltban. Egy nagyvállalat vette meg a kiadót, és minden megváltozott. Amikor tizenvalahány éve hozzájuk kerültünk, még családi alapon működött a cég családias, baráti légkörben. Mára ez eltűnt, sokan otthagyták őket. Úgy éreztük, a jelen helyzetben a Napalm a jó választás.

Ezek szerint sikerült úgy váltanotok, hogy nem tartoztok semmilyen kiadvánnyal a korábbi lemezcégnek, vagyis nem kell válogatás-vagy élő anyaggal bíbelődnötök szerződésbeli kötelezettségek miatt.

Wolf: Nem muszáj, de éppenséggel előfordulhat, hogy lesz ilyen kiadványunk. Ha már itt tartunk, szó van arról, hogy összerakunk egy válogatást az utolsó öt albumunk dalaiból. Erről persze még korai volna bármi egyebet mondanom, és a következő stúdiólemezünket már amúgy is a Napalm fogja kiadni.

Egy kicsit visszakanyarodva a Too Mean to Die-hoz: ki vagy mi ihlette a The Undertaker nóta szövegét? Van valami köze az ugyanezen a néven ismert amerikai pankrátorhoz?

Wolf: Á, nincs köze hozzá. Eleve nem egy szokványos dalról van szó, hiszen Mark Tornillo szövege született meg előbb, mint a zene. Szerintem tényleg egy temetkezési vállalkozóról írta. Egy kitalált személyről, amilyet talán a vadnyugati témájú filmekben látni. Az én agyamban legalábbis ez a kép jelent meg: egy idős fószer feketébe öltözve, a kezében ásóval, vagyis egy jellegzetes westernfilm-figura. Szóval Mark megírta ezt a szöveget, én meg a zenét hozzá. Nem valós személy ihlette, a pankrátor legalábbis biztosan nem. A modern korban ilyennek képzelik az emberek az akkori temetkezési vállalkozókat. A maiakban semmi izgalmas nincs.

Az Accept, ahogy én látom, abban a kivételesen szerencsés helyzetben van, hogy megtartotta a régi hívek jelentős hányadát, és sok új rajongót is szerzett, akiknek az évtizedekkel ezelőtti anyagaitokat szintén volt alkalmuk megismerni.

Wolf: Egyebek mellett pontosan ettől annyira csúcs ez a turné számomra. Rengeteg a fiatal gyerek a mostani közönségben. Jóval több, mint azelőtt bármikor. Hogy őszinte legyek, nem tudom az okát, de végtelenül boldoggá tesz, hiszen itt egy új generáció, a táborunk pedig több korosztályt egyesít.

Ráadásul nem úgy veszem észre, hogy vérre menően vitáznának a rajongók azon, melyik az igazi az Accept két meghatározó korszaka közül, és Udo vagy Mark a jobb énekes.

Wolf: Ha voltak is ilyen viták, mára elcsendesedtek. Viszont nem követem az ilyesmit online, próbálok nem túl gyakran belefolyni ebbe. Nem olvasok el minden hozzászólást, nem veszek részt az észosztásban. Ha meg Udo posztol valamit, azt látni sem akarom. Inkább lapozok tovább…

Mindeközben a David Reece-szel készült Eat the Heat album mintha feledésbe merült volna. Valahol azt olvastam, hogy szereted azt a lemezt. A rajongók körében szerinted mennyire kedvelt?

Wolf: Úgy gondolom, elég vegyes a megítélése. Ami engem illet, nem annyira a végeredményt szeretem, mint inkább a dalokat. Azok kimondottan erősek, és egy jobb produkcióval fantasztikus lehetett volna a lemez. Mindenesetre ennek már harminchárom éve, szóval mintha kicsit az őskorba mennénk vissza.

Volt-e az utóbbi években olyan dilemmád, mit lehetne esetleg kihagyni a koncertprogramból a régi számok közül az újak javára?

Wolf: Ezt nem nevezném dilemmának, inkább luxus-kérdésnek. Tekintélyes mennyiségű anyagunk van, és ma este is közel két órát játszunk. Nem az a fő kérdés, mit hozzunk be a műsorba, hanem hogy mit vegyünk ki belőle. Akár három-vagy négyórányi remek nótát is össze tudnánk válogatni, ha akarnánk. Van miből csemegéznünk. És hát adott egy bizonyos számú klasszikus dal, amelyeket mindig játszunk. A Metal Heart vagy a Fast as a Shark mindig műsoron lesznek. Ezek a közönség kedvencei, és ezek is mi vagyunk. A történetünk részei. Egy AC/DC koncerten az emberek nyilván a Highway to Hellt és a Back in Blacket akarják hallani, ezek miatt mennek ki. Viszont az új számokra is kíváncsiak. Nálunk ugyanez a helyzet. Vannak klasszikus nótáink, amelyeket mindig játszani fogunk, ugyanakkor próbálunk elegendő új anyagot is beépíteni a szettbe, hogy jól működjön a buli.

Gondolom, nem is érzed szükségét annak, hogy évfordulós retro koncerteket, turnékat nyomjatok.

Wolf: Most még nem. Az aktuális anyaggal amúgy is mindig van elég tennivalónk. A lemez-turné-lemez-turné körforgás közepette nem látjuk értelmét, hogy ilyen köröket fussunk. Eleve minden évben ünnepelhetnénk valamilyen évfordulót. Minden évben tudnánk találni valamit, ami harminc, harmincöt vagy negyven esztendeje történt. Ez persze nem jelenti azt, hogy sosem fogunk ilyesmit csinálni. Időről időre felmerül nálunk a kérdés, és akár hiszed, akár nem, lassan ötven éve vagyok már ebben a zenekarban, szóval talán majd ha eljutunk odáig… (nevet) De annyi minden mást kell még megünnepelnünk, aminek aktualitása is van!..

Köztudott, hogy nagy hatással van rád a klasszikus zene. Várható még tőled a Classicalhoz és a Headbangers Symphony-hoz hasonló anyag?

Wolf: Igen, már dolgozom is ilyen jellegű anyagon. Most még nem tudom, milyen formában fog megjelenni és mikor, de éppen a hegedű-témákon ügyködünk az új párommal, Avával. A szimfonikus hangzásvilág fog találkozni elektromos gitárral és hegedűvel, de nem tudom biztosan, mi sül majd ki belőle. Egyelőre a megfelelő anyagot próbáljuk összerakni, és több arccal is dolgozunk a hangszerelésen. A Headbangers Symphony albumon és a turnéján egy nagyon jó barátom végezte a hangszerelést, de őt elvitte a covid. Tragikus, hogy már nincs köztünk.

Egy időben profi fotósként is tevékenykedtél. Van-e a zenén és a fényképezésen kívül más szenvedély az életedben?

Wolf: A szex (nevet). Ez minden: a zene, a szex és a fotózás. Hogy őszinte legyek, ez utóbbit elengedtem, nem dolgozom már profi fotósként. A fényképezés ugyanis mindig a második számú szenvedélyem volt a zene után. De a banda egy időben szünetelt, és a fotózás vette át nálam a zenélés helyét. Fotósként viszont sosem voltam annyira boldog, mint zenészként.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT