Szereted a kísérletezős zenét? Néha eleged van már a durva riffekből és kicsit szeretnél kikapcsolni? Vágysz egy kis instrumentális muzsikára? Szeretnél valami újat, amivel eddig még nem volt dolgod? Mondhatni a semmiből tűnt fel Wes Borland új szóló albuma, ami Mutiny on the Starbarge címet viseli. Mi pedig jó párszor meg is hallgattuk már.

Wes Borland az első igazi gitárhősöm volt, noha mikor képbe kerültem a Limp Bizkittel már hallgattam bőven más zenéket is. De valahogy ez a fura figura volt az a csávó, akiről érezted, hogy sokkal több van benne, mint amit mutat magából Fred Durst mellett. Wes egy isten áldotta művész a szó legszorosabb értelmében. Remek képeket fest, sok kávézóban, étteremben ahol megfordul, hagy a számla mellé egy-egy kis rajzot (akárcsak Salvador Dali). Sokan mégis beskatulyázzák őt. A srác a Bizkitből és kész. Ha valaki egy kicsit tovább lát a dolgokon, akkor megismerheti Wes további formációit. A tesójával alapított Big Dumb Face masszív elmebaj. A The Black Light Burns az ő frontemberes szerelemgyereke, amit nagyon nagy kár, hogy hanyagol. Nem mellesleg pedig olyan emberek hívják maguk mellé zenélni, mint Danny Elfman, akinek többek közt köszönhetjük a 1989-es Batman film zenéjét, vagy éppen a Karácsonyi Lidércnyomás muzsikáját is. Egy szó, mint száz, Borland egy tehetséges csávó, aki bizonyos időközönként a saját szólóanyagával is jelentkezik. Ez történt most is, szinte a semmiből. Azért írom, hogy szinte mert, ha követed az Instagramon őt vagy a barátnőjét, akkor nagyon sok infót meg lehet tudni erről. Így az sem volt nagy titok, hogy éppen rögzít valamit. Egyedül az volt a kérdés, hogy mit? Az új anyagának a címe Mutiny on the Starbarge. Ami minden csak nem egy lázadó album, sokkal inkább egy letisztult utaztató lemez.

A kilenc dal negyven percig repít el minket egy másik galaxisba. Ami fontos, senki ne számítson kemény riffekre, groove-okra. Nem a gitáron van a fő hangsúly, sokkal inkább az érzékelésen. Ezért nem is meglepő, hogy a billentyűk és a vonósok ugyanolyan fontos szerepet kapnak a lemezen, mint a pengetős hangszerek. Azért Wes hozza a formáját, mert a daloknak totálisan idióta címek lettek adva, noha a hangulatuk nem bugyuta. Már a nyitó We Are The Airlock egy olyan gitártémával indít, amit a legszebb Bizkites időkből sírok vissza. Amúgy ezt a felépítést, stílust a dalban végig követi, nem rugaszkodik el a My Way-es hatástól, még akkor sem, ha a basszussal és egyéb zajokkal nagyon komor légkört teremt. Azonban mégis azt érzem, hogy igazán a második daltól indul be az album. A Mounting The Husk-ot akár Billy Howerdel is írhatta volna az előző albumára. Relaxálós, pehely könnyű dallamok, amit egy kicsit megtör időnként a szerző, de mégis egy annyira lebegős része a lemeznek, amit csak szeretni tudok. Kimondottan tetszik a dob hangzása, hogy van egy kis tere, illetve itt már meg is jelennek a vonós hangszerek, amik igazán érdekes ízt adnak a dalnak.

A Lexicon Galactus ugyanezt a hatást viszi tovább. Egy felszabadult, könnyedebb hangvételű szerzemény. A Don't Believe In Trees a lemez legrövidebb dala, ahol a delayen van hatalmas hangsúly és a dobokon. A dal igazából felkészít minket a következő szerzeményre, ahol a basszusgitár és az egyéb ütősöké lesz a főszerep. Az A Large Magnetic Discharge From The Starbarge egy nagyon érdekes tétel. Nekem visszahozza azt a jamaicai hangulatot, amit a kilencvenes évek filmjeiből nyertünk gyerekként. De persze itt már elő kell, hogy jöjjön valami elmebaj, így a Skrillex-es hatás a szám közepén feldobja a hallgatót. Ezek után jön az én személyes kedvencem. A noise elemekkel megspékelt The Horror Is Nominal akár a Kill Bill filmek egyikében is simán megállhatta volna a helyét. Annyira őrült, meglepő megoldások vannak benne és olyan hangzás, amit évek múlva is emlegetni fogok még. A Walking The Great Ring egy totálisan meditálós szerzemény, spirituális hatással. Ilyesmit utoljára akkor éreztem, amikor a Tool kijött a Right In Two című dallal. Nagyon szeretem az ilyen dalokat, amikben egyszerűen el tudok veszni. 

Egy dologtól félek csak. Lehet, hogy készülőben van egy új Limp Bizkit lemez, de ha ehhez kell majd mérnem, akkor nagyon nehéz lesz ezt a szintet felülmúlni. Továbbra is csak úgy tudok nyilatkozni a művész úrról, hogy egy zseni, akik méltatlanul alulértékelt, mert éppen a világ egyik leggyűlöltebb zenekarában játszik. Adjatok neki egy esélyt, mert sokkal jobb dalszerző, mint azt sokan gondolnátok!