RockStation

Albumsimogató: Korn - Follow The Leader (Immortal /Epic, 1998)

Elő az Adidas melegítővel!

2023. március 26. - vinylwowww

81a8yfzizpl_sl1500.jpg

Idén 25 éves a Korn harmadik albuma a Follow the Leader, ami egyben a nu-metalnak csúfolt stílusirányzat mainstreammé válását is jelöli, így ez a szép negyedszázados évforduló jó apropója egy kis múltba révedésnek. Elő az Adidas melegítővel, simogassunk együtt kukoricát!

Azért a nu-metal nem volt mindig szitokszó, sőt nem is a kezdetektől létezett, a Korn debüt albuma még jobb híján az extreme / alternative metal polcra került a lemezboltokban, illetve kreatív rock újságírók a spooky-core csinálmányával igyekeztek definiálni mit is művel a bakersfield-i ötös (a terminus 97’ tájékán a Spin Magazine-ben bukkant fel először, ahol egy Coal Chamber koncert kapcsán sikerült leírni a “new metal” szókapcsolatot).

A 93-as Neidermeyer’s Mind demót követő bemutatkozó lemez a legjobbkor érkezett: a grunge kellőképpen kommercializálódott ahhoz, hogy a lázadó ifjúság új hősök után nézzen és a mélyre hangolt héthúrosokkal kísért pszichotripre végül tömegek váltsanak jegyet. Az intenzív turnézást követően a 96-os Life Is Peachy-t már egy jól beolajozott rajongótábor várta és az aranylemez (később platina) kitüntetés is megmutatta, hogy bizony nagy dolgok várnak a Kornra.

Arról a mai napig megoszlanak a vélemények, hogy milyen mértékben formálta Ross Robinson producer a Korn-hangzást, az viszont soha nem volt titok, hogy miből is áll a recept. Egy adag Mr. Bungle, némi Faith No More és Helmet, a hip-hop lüktetése meg egy kis floridai death metal (az Issues idején fel is dolgozták a Morbid Angel God of Emptiness-ét, ez viszont továbbra is fiókban pihen…) megfejelve Jonathan Davis new wave mániájával egy olyan szubsztanciává sűrűsödött amely 1998-ra már egy szélesebb közönség torkán is lefért. 

Bár a Follow The Leader csinált rocksztárt a bandából, ehhez nem kellett különösebb kompromisszumokat kötni, igazából a mainstream kopogtatott be Kornékhoz és nem fordítva. Hiába váltott fekete fehérről színesre a kép, csak annyi változott, mint két American Horror Story évad között: a főszereplők az elmegyógyintézetből egy elcseszett cirkuszba költöztek. 

"Nothing changes, just rearranges" - énekli Jonathan az album nyitó It’s On!-ban, és tényleg: az Adidast ugyan felváltja a Puma, de amúgy minden a régi, csak kicsit másképp van összerakva. A Freak On The Leash sem nagyobb sláger, mint mondjuk anno a Good God, vagy a Blind mindössze annyi van, hogy az ipar látványosan sok pénzt kezd pumpálni a Kornba ami nem bizonyult elhibázott befektetésnek.

A srácok aztán egy olyan albummal hálálták meg a törődést, ami így 25 év távlatából nézve sem öregedett rosszul. A szakajtónyi vendég nem bontja meg a lemezt egységét, az Ice Cube-al megtámogatott Children Of The Korn ugyanannyira Korn, mint a Tre Hardson (azt alter hip-hop The Pharcyde-ból) közreműködésével rögzített Cameltosis, talán csak az All In The Family "bizkitesebb" a kelleténél nyilvánvaló okokból kifolyólag (Jonathan Davis ezt tartja egyébként a valaha rögzített legrosszabb Korn nótának amit ma már legszívesebben kiradírozna a lemezről). 

Todd McFarlane-el (Pókember, Spawn) artworköt, meg videót csináltatni szintén ügyes húzás, melynek marketing értéke a 16 éves önmagamon mérhető igazán: képregénybuzi kamaszként már azelőtt felkorbácsolta bennem a birtoklási vágyat, hogy egy hangot is hallottam volna az anyagból.

A kislemeznek bedobott  Freak On The Leash, illetve Got The Life videóját szarrá játszották a zenetévék, de ne feledkezzünk meg a maga korában forradalminak számító online video sorozatról sem (Korn TV), amely az album kulisszái mögé engedett betekintést. A felhajtást a Family Values turné maxolta ki aztán, ami a Lollapalooza mintájára olyan egyívású bandákat sorakoztatott a Korn mellé, mint a Limp Bizkit, az Incubus, az Orgy vagy a Rammstein.

Ez az alaposan túltolt “mindenhol ott vagyunk” kampány kétségtelenül felszította a műfajjal szemben táplált előítéleteket, amit később tovább tüzelt a hype-ot meglovagolni kívánó több tucat B-ligás, valóban irritáló nu-metal zenekar. A Korn ezzel egy jó nagy célkeresztet rajzolt magára, amit az irányzat antagonistái szorgosan igyekeztek is eltrafálni, rendre megkérdőjelezve a banda hitelességét. 

Pedig a Follow The Leader a ragadóssága ellenére nem egy könnyed poplemez: nemi erőszak és gyilkosság (Pretty), halál-fétis (My Gift To You), szexuális frusztrációk (Reclaim My Place), vagy a rákban elhunyt rajongónak szóló tiszteletadás (Justin) mind olyan téma, ami kívül esik a mainstream komfortzónáján, pedig zeneileg nem kevésbé potens nótákról van szó, mint a fentebb már említett húzódalok (mivel a Got The Life, vagy a Freak On The Leash “csupán” a zeneipar visszásságaira, illetve a hirtelen jött népszerűséggel járó problémákra reflektál, így könnyebben lehetett slágert faragni belőlük, szemben mondjuk a Pretty sokkoló naturalizmusával).

Hangszeres oldalról nézve is talán ez a “legkornosabb” Korn lemez, ahol a kopogós basszusra és az izomból feldobolt groove-okra felelgető héthúrosokat ismét az elengedhetetlen skót duda színesíti, de valahogy mindenből kicsit többet kapunk: a furcsa disszonáns gitárhangok (a B.B.K. nyektetését a mai napig szoknom kell, de pl. a Seed légy zümmögést imitáló témázgatása is simán zseniális), a horrorfilmes hangulatú témák vagy az olyan újonnan felfedezett hangszerek, mint a szitár (Cameltosis) még jobban kidomborítják, hogy mire is képes a Korn egy ihletett pillanatában.

Nem csak a népszerűség, de a dalszerzői kvalitások tekintetében is abszolút godmode-ban volt ekkor a banda, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy egy évre rá az Issues-al tovább tudták emelni a tétet, amit a túlgondolt Untouchables-el végül már nem sikerült überelni (a Take A Look In The Mirrorral be is zárták a boltot, legalább is az eredeti felállás ténykedését illetően).

Az idén 25 éves Follow The Leader-t a Korn nem díszdobozos újrakiadással, hanem CD-nek álcázott sminkkészlettel ünnepli, amit oda lehet tenni a Korn-kávé meg a Freak On The Leash kutyapóráz mellé a polcra, már ha valakinek erre van igénye persze. Személy szerint elég jól el tudom különíteni az üzleti vállalkozást a tényleges zenekartól, így ez engem nem zavar különösebben, azonban az már jobban fáj, hogy mára sajnos nem sok minden maradt az emblematikus Korn-hangzásból (erről bővebben ITT).

korn_98.jpg

Mivel a kis privát rajongásom az évek során tiszteletté szelídült, így azt viszont elfogultság nélkül állíthatom, hogy a Follow The Leader az alternatív metal egyik legnagyszerűbb alkotása, amit mindig érdemes (újra) felfedezni.

Fotó: Joseph Cultice

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3918069496

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum