Russian Circles, Pelican vagy a nemrég nálunk is körbe udvarolt Oozing Wound: Chicago úgy tűnik elég erős a jófajta (post) metál zenéket illetően és erre a REZN is szépen ráerősít.

Solace című legújabb lemezük az ötödik a sorban az alakulás óta eltelt 6 év alatt, szóval meglehetősen termékenyek a srácok és bár még nem sikerült a teljes diszkográfia mélyére ásnom, a friss anyag alapján nem megy a mennyiség a minőség rovására.

A banda önmagát heavy psych-ként jellemzi, ami azért is passzantos definíció, mert hát kétségtelenül ebből a két alkatrészből tevődik össze a kvartett muzsikája. Erősen leegyszerűsítve trippelős elszállásokra pakolnak beton riffeket, ami persze elmondható ezer más olyan bandáról akik a pszichedelikus rock/metal bizniszben utaznak, a REZN-t viszont dalszerzői kvalitásain túl olyan terebélyes hangzással is büszkélkedhet, amitől a hallgató minimum valami kolosszális hegycsúcson érzi magát ahol olykor vihar tombol, máskor meg csak könnyű szellő lengedez, azonban a kilátás minden esetben lélegzetelállító.

A lemezborító is erre az epikus hangulatra rímel, ami így szépen összhangban van a tartalommal és bár első ránézésre nekem a Twilight of the Gods ugrott be a Bathorytól, az artwork mögött korántsem holmi kardozós viking metál rejtőzik.

Ehelyett a REZN post metal-ja komótos doomból táplálkozik, repetitív megoldásaikkal a drone határmezsgyéjén egyensúlyozva, azonban jó arányérzékkel mindig sikerül még az előtt megszakítani a spirált, hogy az egész valami céltalan önkielégítésbe fulladna. A tiszta ének ugyancsak a változatosság malmára hajtja a vizet és kifejezetten frissnek hat egy olyan közegben, ahol vagy az instrumentális koncepció dominál, vagy a poszt hc-s üvöltözés a jellemző. 

Amit szintén nagyon tudok értékelni, ha egy lemeznek van valamiféle íve és a Solace ezen a téren is jól teljesít. Az Earth-öt idéző Allured by Feverish Visions lassan hömpölyögve építkezik, megágyazva az eggyel dinamikusabb Possession-nek, a Reversal trippelős doom metálja izzó lávafolyam, a szinte már slágeresen fogós Stasis pedig egyértelműen a hegycsúcs, ahonnan már nincs tovább, de no para, lefelé sem lesz unalmas. A jazzes Faded and Fleeting a kötelező pihenő az ereszkedés előtt (chicago-i színtéren úgy tűnik népszerű a szaxofon, amely a legutóbbi Oozing Woundon is bevetésre került, bár a REZN hagyományosabban használja, szemben nedvedzőékkel), majd zárásként a szintivel finoman átszőtt Wabbed Roots segít vissza az alaptáborba ahonnan akár indulhat is újra a kaland, köszönhetően a rövid játékidőnek.

Itt pedig akkor lehet megint egy kicsit matekozni: 6 dal (melyek közül a Faded and Fleeting 3:30), 40 percben ami kinek sok, kinek kevés, én speciel elbírtam még volna pár nótát hasonló minőség mellett, de ez csak ilyen kukacoskodó nyavalygás, egyszerűen csak szépen újra kell indítani a lemezt és akkor megint jó lesz!

Összefoglalva a dolgot, nagyon jó kis lemez a Solace, jelen állás szerint akár még az év végi top tízbe is nominálnám, arra meg külön buzdítok minden kedves olvasót, aki fogékony az efféle muzsikára, hogy mostantól gyakrabban füleljen Chicago irányába. 

Fotó: Alex Flannery