Gyakran halljuk a zenészektől, hogy slágereket írni a legnehezebb. A modern, avagy amerikai rádiós rockzene tipikusan az a műfaj, ahol a zenekarok lételeme az egy lemezre jutó slágerek kvótájának mindenkori teljesítése. Az irányzat nem is szenved hiányt slágergyárosokból, azonban ezek a dalok többnyire amilyen gyorsan rögzülnek, épp olyan sebességgel törlődnek is a memóriánkból. Maradandót, olyat, amire évek, netán évtizedek távlatából is emlékezni fogunk, nagyon kevesen alkotnak.

A merítés pedig hatalmas. Mint a tágabb értelemben vett rockzene valamennyi leágazásában, úgy ebben a műfajban is dömping van. Az irányzat aranykorában, az ezredfordulón indult Theory Of A Deadman is ebben a hajóban evez. Kanadaiak, négyen vannak, és a gitáros/énekes áll a fronton. Így természetesen kapásból meg is kapták „a következő Nickelback” címkét.

A korai éveikben a túlzásba vitt nickelbackezés mellett a frontember Tyler Conelly valóban nem túl előnyös bajusza volt az a másik toposz, ami a T.O.A.D. kapcsán úton-útfélen szóba került. Nos, ha a Nickelback-matricát maradéktalaul nem is sikerült levakarniuk magukról, emberünk időközben megszabadult az arcszőrzetétől, és átmenetileg egy Elvis-imitátor külsőjét öltötte magára. Az első tíz évben a dobosok jöttek-mentek, de a zenekar magját alkotó trió, azaz a frontember mellett Dave Brenner gitáros és a négyhúrost kezelő Dean Back a kezdetektől fogva megbonthatatlan egységet jelentenek. A jelenlegi ütős, Joey Dandeneau is már 2009-től ül a dobok mögött. Érdekesség, hogy egyik elődje az a Brent Fitz volt, aki sokaknak Slash szólózenekarából lehet ismerős.

Ahogy a felállás évek óta stabil, épp úgy zökkenőmentes a csapat maga diktálta tempója is. A zenekarról elnevezett 2002-es debüt óta ha törik, ha szakad, akkor is három évente érkeznek az aktuális lemezek, melyek sorában a Dinosaur már a nyolcadik. Tíz dal, harmincnégy percben. Meglepetések tehát már ebből a két nyers számadatból kitűnően ezúttal sincsenek.

Aki ismeri a bandát, nem is vár/várhat tőlük egyebet, mint tíz formatervezett, könnyen emészthető dalt, ami bárhol és bármikor előkapható, és többnyire a háttérzene szerepre kárhoztatott. Nos, ezeknek a paramétereknek a Dinosaur is maradéktalanul megfelel. Ami miatt mégis meg kell emlékeznem a nótákról az mindössze annyi, hogy ha odafigyelve hallgatjuk őket, mélyebb rétegek is megnyílhatnak előttünk. Szó sincs itt semmiféle progresszivitásról, rejtett mondanivalóról, de egyes dalok mégis többek attól, hogy csak úgy napi rutin közben szóljanak.

Conelly a nyitó címadó tételben olyan hangon szólal meg, mintha egy britpop vokalistát hallanánk a ’90-es évek második feléből. Ez az énekhang pedig a post grunge muzsikával párosítva az újdonság illúzióját kelti. A zenekarban egyébként mindenki énekel, vagy legalábbis vokálozik, és ráadásul változatosan is teszik a dolgukat. A Sick különösen erős vokális téren. A Medusa (Stone) pedig a kollégáktól megszokottakkal szemben a rafináltabb zenei alapjai miatt lehet érdemes arra, hogy ne szimpla háttérzeneként végezze. A Two Of Us (Stuck)-ban akad egy kis keménykedés is, de csak vokális téren, és kizárólag jelzésértékkel. A ritmikus szövegelés révén az Ambulance a Red Hot Chili Peppers-t idézi, de zeneileg semmi köze Kiedisékhez. A rövid korong „B-oldala” sem ül le, a zömmel lassabb nóták ellenére sem fullad unalomba. A lemez második felét nyitó zongorás Sideways ugyan nem több egy tipikus modern rock félballadától – annak mondjuk pont tökéletes - , de a Get In Line újra egy ötletes téma, punk rockos hatásaival talán egyben az idei felhozatal leglendületesebb darabja is. A Head In The Clouds egy jó értelemben vett sláger, amit a tengerentúlon nagykanállal fognak zabálni. Ikertesója a némi southern rockos ízt is magán hordozó Hearts Too Wild. A záró, három perc alatti Summer Song pedig a ’90-es évek vége Green Day dalainak szellemében zárja a lemezt.

A számomra ismeretlen, azonban pop vonalon Grammy díjas Martin Terefe producer fület gyönyörködtető hangzást adott a daloknak, de ebben a műfajban ez ugye nem extra, hanem alapvető elvárás. A lemez dinamikájára ráfért volna még egy kis változatosság, értem ezalatt azt, hogy a tempókkal kicsit variálhattak volna, de a Dinosaur ettől függetlenül a maga mezőnyében egy erős és sokszínű dalgyűjtemény, mely megérdemli, hogy a pályatársak anyagainak zömével ellentétben ne csak háttérzeneként hallgassuk.