A 2022-es újrakiadás sorozat okán tavaly májusban már megemlékeztem a svédek 2006-os keltezésű, Hrimthursum című korongjáról, októberben pedig a debütáló The Nocturnal Silence-ről ejtettem pár szót. A sorozat azóta folytatódott, melynek keretében a Century Media lépésről lépésre szolgáltat igazságot a manapság már csak némi utánjárással, kéz alól beszerezhető Necrophobic lemezeknek.
A svédek életműve olyannyira makulátlan, hogy oldalunkon harmadikként lényegében bármelyik további lemezüket felidézhetném. A személyes kötődésen kívül nem is tudok észérveket felsorakoztatni a Bloodhymns jelenlegi taglalásának indokaként. A december elején CD-n és vinylen ismételten megjelent, eredeti formájában 2002-re datálható Bloodhymns a stockholmiak negyedik eljövetele volt.
A folyamatos tagcserékkel megterhelt zenekar a három évvel korábbi The Third Antichrist folytatását a második és a harmadik lemezeken a dalszerzés terén is aktív Martin Halfdan gitáros távozása után készítette el. Sebastian Ramstedt mellé az a Johan Bergebäck sorakozott fel, aki az elmúlt két évtizedben tartósan is megragadt a zenekarban, azaz a Womb Of Lilithu kivételével valamennyi későbbi lemezen közreműködött. A Necrophobic négyese 2002-ben az alapító Joakim Sterner dobossal, és a szintén őstag Tobias Sidegård énekes/basszusgitárossal volt teljes. Utóbbi a családi ügyeiből fakadó 2013-as dicstelen távozásáig muzsikált a zenekarban.
2002-re már lecsengett a skandináv death/black metal undergroundot érintő hulláma. A Dissection vezére, Jon Nödtveidt börtönbüntetését töltötte, az Unanimated és a Dawn szintén szünetet tartottak, a Naglfar pedig épp két lemez között volt. A pentagrammal ékesített vérvörös zászlót északon ebben az évben így a Necrophobic emelte a legmagasabbra. Fentebb épp ezért használtam a makulátlan jelzőt, hiszen Sterner soha, így ezekben az ezredforduló környéki években sem ingott meg. A dobos 1989-től markolja a gyeplőt, és semmilyen széljárásnak nem engedett, hogy eltérítse zenekarát a death/black metal ösvényéről. Az egyenletes színvonalú lemezek három-négy évente azóta is megbízhatóan érkeznek Stockholm felől.
A négyes 2001 végén negyedszerre is a legendás Sunlight stúdiót választotta a felvételek helyszínéül. A producer, Tomas Skogsberg neve szintén fogalom a svéd extrém metalban (lásd: At The Gates, Carnage, Dismember, Entombed, Grave, stb.). Hogy egyetlen negatívumot is megemlítsek: a borító az addigi legjobbjukkal, a Darkside-dal ellentétben nem Kristian „Necrolord” Wåhlin, hanem a gitáros Sebastian Ramstedt munkája. A minőségi különbséget azt hiszem, felesleges ecsetelnem. A lényeg, hogy a hanganyag esetében semmilyen csorbát nem érzékelhetünk.
A bevezető nélkül ránk rontó, rövid Taste Of Black egy gyors, thrashes jegyeket is magán viselő letámadás. A név ugye kötelez (a Necrophobic névadója a Slayer Reign In Blood-jának harmadik dala). A profán, szerencsésebb esetben is vallásellenes szövegvilág mit sem változott, a svédek ezen a téren is ugyanazzal a lendülettel végezték az ostorozást, mellyel azt az első három lemezükön tették. Ezen időszakuk fő dalszerzője, Ramstedt nem a bevett dalszerkezetekben gondolkodott, a középtempókat váratlan helyeken szakította meg hosszabb-rövidebb begyorsulásokkal (Mourningsoul), de az ő léptékükben menetelős részek is akadtak. Mindkét esetre példa lehet a Dreams Shall Flesh. Sidegård változatos vokálokat hozott, rikácsolásai, hörgései ha nem is egyediek – 2002-ben már nehéz lett volna egyéni torokkínzásokkal előállnia -, sokat variálta ezeket. Az általa jegyzett Act Of Rebellionre fokozottan jellemző ez a fajta változatosság. Sterner kopogós dobhangzása pedig olyan egyéni ízt ad a felvételnek, melyet - bár a mai technológiával lazán megtehetett volna – Dan Swanö sem igyekezett eltüntetni a remaster során.
A svédek sosem gondolkodtak kizárólagosan a Slayeres tempókban, a Shadowseeds az életmű tükrében kifejezetten epikus darab. A háromnegyed órás lemez záró tétele pedig Ramstedt Among The Storms című instrumentálisa. Zárhatnám azzal a közhellyel, hogy a Bloodhymns a kortárs undergroundban is megállná a helyét, de jól tudjuk, hogy manapság minden alirányzatból, így ebből a tipikusan skandináv death/black metalból is akad kínálat, ha az ember hajlandó kellően mélyre ásni az underground rétegeiben. Az efféle zenéből azonban manapság a legmélyebb rétegekben kutakodva is keveset találhatunk, így a Bloodhymns újrakiadása méltán dobogtatja meg az irányzat híveinek szívét.
