A dallasi Power Trip ha crossover/thrash vonalon nem is lökött sziklát az állóvízbe, a pocsolyát sikerült maguk körül felkavarniuk. Az említett irányzat köztudottan azon leágazások egyike, ahol hosszú évtizedek óta nem történt semmi egetverő. Borítékolom, hogy ilyen esemény a jövőben sem várható, egyben amellett is lándzsát törnék, hogy ezen a vonalon felesleges is bármiféle újítás.

A texasi ötös azonban mindkét lemezén – különösen a 2017-es Nightmare Logic korongon – jó mesteremberek módjára faragta tovább a három-négy évtizedes riffeket. A vokalista, Riley Gale három évvel ezelőtti váratlan halála természetesen megtörte a lendületet; ha jók az infóim, a csapat azóta sem találta meg Riley utódját.

A richmondi Enforced azonban épp ugyanezen a mezsgyén alkot, az április végén kihozott harmadik lemezük pedig valószínűsítem, hogy telibe kapja/kapta mindazokat, akiknél a Power Trip is betalált. Ahogy ebben a muzsikában, épp úgy erről a zenéről sem lehet semmi újat sem mondani. Az egységes fekete-fehér borító grafikákra és az ugyanilyen promó fotókra felesküdött ötös a lemezein sem törekszik a sokszínűségre.

Ha azt mondom, hogy Slayer, gyakorlatilag mindent el is mondtam a War Remains-ről, sőt talán még bőbeszédű is voltam. Persze hasonlítgatás címén oldalakon keresztül lehetne sorolni a Kerry Kingék köpönyege alól utóbb előbújt számtalan crossover/thrash brigádot, de ahogy én, úgy mindenki más szintén tudna jönni a D.R.I., Suicidal Tendencies, Demolition Hammer nevek mellett több tucatnyi egyébbel is.

Hogy kellően pontos legyek, a harmadik Enforced kapcsán szerintem leginkább a ’90-es évek közepének Slayer cuccaiból, elsősorban a Divine Intervention tempósabb szerzeményeiből kell kiindulni, de a kvintett tagjai bizonyára az Undisputed Attitude korongot is karcosra hallgatták, az első öt Slayer albumról nem is beszélve. A lemezhossz szintúgy a bűvös félóra környékén marad.

A War Remains képében tíz gyomrost kapunk, azonban Enforced-ék szinte mindegyiket más módon viszik be. Vannak itt jól irányzott, de indulatból bevitt ütések és akadnak kifejezetten céltudatosak is. Ha jobban benne vagy a crossover/thrash műfajban, egyet fogsz érteni azzal, hogy kellően változatosak a dalok. Zach Monahan és Will Wagstaff, a dalszerzésért is felelős gitárosok nem csak eltekerik a riffeket és a vijjogó szólókat, hanem képesek fogós témákra is. Knox Colby a ’80-as évek crossover/thrash szöveggyűjteményéből, az örök háború-valláskritika-politika tematikára alapozva írta meg a maga részét, a thrash-death vokalizálás határán balanszírozó üvöltözése a galeri ötödik hangszereként funkcionál. A fenti három fős zenekari maghoz fél évtizede csatlakozott ritmusszekció pedig jó iparos módjára hozza a kötelezőt.

Itt jönne az a rész, hogy elkezdem egyesével elemezgetni a dalokat, vagy egyeseket kiemelek a többi közül. A War Remains esetében azonban a fentieken túl nincs mit magyarázni, ahogy bizonyos nóták pellengérre állítása is elhibázott lépés lenne. A War Remains kordokumentum jellege erősen vitatható, hiszen az utóbbi kb. három évtizedben lényegében bármikor megjelenhetett volna, de 2023-ra vetítve, az idei felhozatal tükrében és a maga háza táján ez egy combos anyag, szaknyelven szólva egy adrenalinbomba.