Mostanra meglehetős biztonsággal kijelenthető, hogy a nagy brit-pop háborút a Blur nyerte, ami talán azzal mérhető a legegyszerűbben, hogy ők még mindig együtt vannak.
Bár Damon Albarn pár éve arról beszélt, hogy önazonosságuk okán az Oasis jobb volt (ha ez alatt a pöcsmarkolászós proliságra gondolt, akkor egyet értek) én azonban úgy közelíteném meg inkább a dolgot, hogy a maguk térfelén mindketten maradandót alkottak, az egész brit-pop hiszti meg ugyan annak a zeneipari mesterkedésnek az eredménye, ami miatt már a beatnikek is egymást szeletelték (Beatles vs. Rolling Stones).
Persze az önazonosságot illetően sem téved Albarn, hiszen a Blur mindig is artisztikusabb (értsd sokszínűbb, kísérletezőbb) volt, ez viszont aligha kérhető számon egy tisztességes rockzenekaron. Ennek megfelelően a legújabb The Ballad of Darren is olyan, mint egy David Bowie lemez, vagy mondjuk a The Clash-től a Combat Rock: brilliáns ujjgyakorlat olyan fickók előadásában, akik már mindent tudnak a rockzenéről (is).
A The Clash analógia egyébként régóta érlelődik bennem, hiszen Albarn Mick Jones-hoz hasonló nyitottsággal enged be mindenféle hatást a zenéjébe az afro-funktól kezdve, a hip-hopon át, egészen az elektronikus műfajokig, de Paul Simonon Clash basszer working-class sármja is gyakran visszaköszön kívül-belül. Ebből az eklektikából aztán csak annyi szűrődik át a Blurbe, amennyit még elbír a bandán belüli demokrácia, a többi meg mehet a Gorillazba, a The Good, the Bad & the Queenbe, vagy a több tucat egyéb mellékprojekt egyikébe (az meg már csak ilyen bulvárosodás, hogy Dave Rowntree dobos kólázgatása Topper Headon drogos karrierjével állítható meglehetősen könnyedén párhuzamba).
Ugyan akkor nem lenne fair pusztán Damon Albarnnal azonosítani a Blurt, hiszen Graham Coxon, Alex James illetve Rowntree is vastagon benne vannak a meló kreatív részében, sőt állítólag a 99’-es 13 óta nem volt ennyire vibráló a közös munka. Mivel annak idején a Think Tank, illetve a The Magic Whip is valamiért elment mellettem, erről a két lemezről nem tudok érdemben nyilatkozni, azonban tény, hogy a The Ballad of Darren-en ismét a legjobb formáját hozza a négyes.
Azt mindjárt az elején leszögezném, hogy a banda punkos oldala ezúttal erősen alulreprezentált (nincs most Bank Holiday, Song 2 vagy B.L.U.R.E.M.I.), viszont a remekül megírt dalok simán kárpótolnak az alacsonyabb sebességért.
A komótos The Ballad rögtön az elején belövi a tempót, ahol a Pink Floyd féle pszichedelia randizik a barokk poppal és bár ez a kombináció később még többször visszaköszön (pl. Russian Strings, Far Away Island vagy a Leonard Cohen előtt tisztelgő The Everglades (for Leonard)) nem ül rá a lemezre mint koncepció. Ezt bizonyítja a lökött St. Charles Square is, ahol nem csak Graham Coxon gitárnyektetéseiben gyönyörködhetünk, de Albarn cockney-ba mártott dalolászása is teljes pompájában tündököl (a “Tesco Disco” sor hibátlan) vagy a Barbaric ami ártalmatlan lötyögős dalocskából hízik az album egyik legjobb szerzeményévé elegánsan megidézve David Bowie szellemét, ami szintén visszatérő elem (Goodbye Albert, Avalon). A kislemezként korábban már bemutatott The Narcissist napokra képes ott maradni az ember fülében, nem kevésbé a himnikus, zajmasszába torkolló The Heights, ami egyben a tökéletes záródal is.
Egyedüli probléma, hogy a laza 36 percével elég rövidke a lemez, ami manapság sajnos általános tünet, ha valaki megpróbál alkalmazkodni az aktuális zenefogyasztói szokásokhoz. Szerencsére a Blur másban nem köt kompromisszumot, így ezért nincs pontlevonás: jár az ötös!
