Mára talán már a könnyűzene minden vonatkozásában kiürült a lázadás fogalma. Persze lázadni mindig lehet valamivel szemben, de a rockzene korai időszakára jellemző attitűd rég tovatűnt. A veterán Neil Young azonban még ma is lázad, ha más ellen nem is, a legnagyobb streaming szolgáltatóval úgy összerúgta a port, hogy nagykiadós előadó létére az összes nagylemezét törölték a Spotify felületéről.

A kockás inges énekes/gitáros a vérbeli lázadás hőskorában megjárta Woodstockot is, idén pedig épp hat évtizede annak, hogy hivatásos muzsikus lett belőle. Mindent látott és hallott, ami a rockzenében történt és maga is hozzátette a saját részét a nagy egészhez. Hogy csak egy apró szeletet ragadjak ki a történetből, Neil Young Eddie Vedder és Kurt Cobain személyes idoljaként a grunge mozgalomra is felbecsülhetetlen hatást gyakorolt, és ebben a körben végképp nem a kockás ingre gondolok.

Az 1974 és 1977 között rögzített Chrome Dreams pedig a negyvennegyedik Neil Young szólólemez, mely végül idén augusztusban jelent meg. A felvételi és a kiadási időpontok között tátongó szakadék persze némi magyarázatra szorul. A folk rock mérföldkőnek tekinthető 1972-es Harvest után a kanadai dalszerző pályája legtermékenyebb időszakát élte, szűk három év alatt, ’74 nyara és ’77 tavasza között öt lemezt is megjelentetett. A Chrome Dreams-re felkerült szerzemények pedig ezen időszak – járulékos - dalai, melyek bootlegek formájában évtizedek óta keringtek, de csak pár hete kaptak hivatalos kiadást.

A dallista nemcsak időben, hanem térben is széles körből válogat. Akad itt házi felvétel, ahogy los angeles-i, londoni, netán malibui sessionök lenyomatai is. A hangzás tehát nem egységes, ahogy a felhozatal sem az. A skála az egyszálgitáros Pocahontastól, illetve Powderfingertől és Captain Kennedy-től a mandolinos Too Far Gone-on át a klasszikus rockzenekari felállással rögzített Homegrownig terjed. A nyitó Pocahontas-Will To Love páros mellett talán az előbb emlegetett Powderfinger és a Like A Hurricane a leginkább közismert darabok.

A szerzemények jelentős része az elmúlt bő negyven évben ilyen-olyan formában már megjelent, vagy alkalmasint bekerült az élő repertoárba. A többségük más formában ugyan, de az 1977-es American Stars ’n Bars lemezről lehet ismerős. Young mégis a következő nagylemezeként tekint az albumra, ő pedig csak tudja, hogy az életműben hol a helyük ezeknek a szerzeményeknek.

A kifejezés valamennyi értelmében vett speciális kiadványról lévén szó, a pontozás teljességgel értelmetlen. Aki nem a kortárs előadók aktuális időgépeivel akar egy kört tenni a ’70-es évek közepén, utazásához manapság a Chrome Dreams-nél keresve sem találhat jobb idegenvezetőt.