A világ egyik, ha nem a legborzasztóbb zenekara az Eyehategod. Van itt minden, drogproblémák, alkoholfüggőség, egyéb függőségek, a társadalmi normák teljes elutasítása, beleszarok mindenbe viselkedés, ne foglalkozzunk a holnappal attitűd. Kisebb nagyobb pihenőkkel ez már tart harmincöt éve. Most pedig azt ünnepeljük amellett, hogy Mike IX Williams életben van, hogy az Eyehategod második lemeze harminc éve látta meg a napvilágot.
Be kell vallanom, hogy sosem voltam egy elvakult Eyehategod rajongó, de valamiért a Dürer Kertes koncertjük még mindig úgy él bennem, hogy életem egyik legjobb koncertjét láttam. Nem tudom miért, nem is igazán vágom névről a dalokat se, az albumoknak sem vagyok nagy megfejtője, de mégis van benne valami olyan ösztönös, gusztustalan dolog, ami vonzza a figyelmemet és elvarázsol a mai napig. Így nem is volt kérdés, hogy az idén harminc éves Take as Needed for Pain albumot górcső alá kellett vennem.
Sok háttérinfó nincs a lemezről akárhogy is bújtam az internetet. Lehet különböző interjúkban mondtak ezt azt a srácok, de ami fix, hogy az új basszusgitáros Mark Schultz, aki már a debütáló In The Name Of Suffering albumon is közreműködött végre állandó tag lett. A zenekar állítólag ennél az albumnál volt a legelégedettebb a hangzással, amit elértek a karrierjük során. Nem mellesleg Mike Williams ekkoriban hajléktalan volt (egykori barátnője dobta ki), és egy elhagyatott, bolháktól hemzsegő szobában élt egy sztriptíz klub felett, mindössze néhány percre a stúdiótól. Illetve extra infó még, hogy 2013-ban a White Nigger című dalt hivatalosan is White Neighbornak keresztelték át egy próba után, amin Dale Crover (Ex-Nirvana/Melvins) dobolt. Ezentúl, ha van bárminemű plusz információtok ne tartsátok magatokban, hiszen mindannyiunkat érdekel. De akkor mégis milyen mai fejjel ez az anyag?
A tizenkét dalt tartalmazó korong a hamisítatlan EHG hangzással indul, ergó gerjed a gitár úgy, mintha a srácok most léptek volna először életükbe a próbaterembe. Ezt az érzést amúgy sosem felejti el az ember, a tökig kitekert erősítőnél, ahogy elkezdődik a fülsüketítő zaj és mindenki csak ordít, hogy mi a franc ez?! Erre az érzésre erősít rá Mike éneke is. tegyük hozzá még csak ötven másodperce hallgatjuk az albumot. Imádom Mike hangját, annyira tirpák, annyira tanulatlan, annyira őszinte. Nem érdekel, hogy a csávó mekkora drogos, nem érdekel, hogy miután elitta a máját az után is ugyanúgy vedel a színpadon. Az érdekel, hogy amíg őket hallgatom nem az én fájdalmammal foglalkozom, hanem azzal, ami átjárja ezt a pár szerencsétlent (nem pejoratívan értve), akik hangszert ragadtak. Amúgy érdekes, hogy rögtön egy hét perces dallal nyitnak, amiben tényleg minden szenvedés megtalálható. Az EHG szövegeket az ismerőseim egy része zseniálisnak tartja, másik része szerint pedig nem kell rá annyira figyelni, hiszen nem a józan ész írta őket. A Sister Fucker pt I. egy pörgősebb, tempósabb szerzemény, aminek a címe nem sok barátságos dologra utal. Az éppen hogy két perc hosszúságú szerzemény mégis az egyik legnagyobb száma lett a zenekarnak.
A Shop Lift témáját mindig is szerettem. Az a basszus hangzás annyira kellemes, annyira fülbemászó, simogatja a hallójáratokat, amire aztán Bower bácsi mocska ráépül. És ahogy a dal közepétől, elindul a vége felé az valami csoda. Az ilyesfajta lassulásokat nagyon imádom, ezek azok, amiket mindig próbálsz a próbateremben reprdoukálni, de nagyon nem jön össze, csak akkor, amikor már mindenki csontra kész van. És igazán akkor sem megy, csak azt hiszitek, hogy ment. Zseniális. A White Neighbor-ról már beszéltünk, hogy eredetileg kimondták az N betűs szót, csak aztán az mégsem maradhatott úgy. Így az albumsiomgató és a koncert kapcsán is egyre többet veszem elő a zenekart mostanában, és totálisan kikészülök attól, hogy ezek az emberek harminc évvel milyen dalokat alkottak, milyen lelkiállapotban lehettek, hogy ez jött ki belőlük és mindeközben, hogy tudtak megalkotni olyan anyagot, ami még ma is megállja a helyét. Hihetetlen, de tényleg, hogy nem felejtették el lenyomni a REC gombot, hogy nem hagyta el valaki a mester szalagot, vagy egyszerűen nem cserélték el kábszerre az üres szalagokat. Azért, ha kell időhúzásban az Eyehategod is nagy, hiszen az album közepére berakni egy hét perces időhúzás tracket eléggé komoly dolog. A Disturbance-t én rendszerint át is tekerem, mert minek? Mivel az idő múlásával a srácok is érezték, hogy sok a fogós, lassú riff, így pont időben az album címadó dalával felpörgették az eseményeket, ami egy tökéletes színfolt a Sister Fucker pt II. előtt. Igazából, ha értékeled ezt a zenét vagy idáig kibírtad akkor a lemez további része nem tartogat hatalmas meglepetéseket. Mike továbbra is kiborul és állat mód ordít.
Azért szeretem ezt a zenekart, mert egyszerűen marhára őszinte. Nincsenek felvett attitűdök, nincs külcsín csak a belbecs, amit megmutatnak egy kicsit nekünk is. Imádom, szeretem és bizonyos időközönként utálom. Pontosan ez az, ami működteti a mai napig, harmincöt év után is ezt a zenekart!
