RockStation

Albumsimogató: Karma To Burn - Wild Wonderful Purgatory (MIA Records, 1999)

2024. január 07. - KoaX

a3489899198_10.jpg

Abban a korban járunk, amikor a grunge már bőven lenyugodott Kurt Cobain halálával, és a nu-metal még nem hódította meg az egész világot a Limp Bizkit és a Linkin Park-nak köszönhetően. Egy olyan korban vagyunk, ahol az instrumentális zene nem hódítja meg a világot, amikor a stonerrock egyáltalán nem trendi. És mégis vannak olyan arcok, akik szembe mennek az árral és letesznek az asztalra egy olyan albumot, amiről huszonöt év múlva is beszélnem kell! Igen, nem mai csirke már a Wild Wonderful Purgatory.

Ezt a cikket még tavaly év végén kezdtem el írni. A fiam kijelentette, hogy hallgassunk lemezt otthon és valamiért azt éreztem, hogy Karácsony előtt a legjobban a Karma To Burn fog most csúszni. Ez az érzésem annyira bejött, hogy az év maradékában mást nem is nagyon hallgattam. Sokat gondolkoztam, hogy mikor lenne aktuális ez a cikk és úgy érzem, hogy a mai nap a legmegfelelőbb rá, hiszen holnap lesz három éve, hogy tragikus hirtelenséggel, egy balesetből és fejsérülésből következően Will Mecum itt hagyta ezt a világot. A zenéje tovább él. Ez mondjuk duplán igaz, hiszen az öreg stonerrockker szervdonor is volt. Mai napig nem tudom felfogni valamiért, hogy nem iszunk vele több sört egy K2B koncert után, amin ott voltunk. Mai napig nem fogom fel, hogy valami ilyen hirtelenséggel végett tud érni. Számomra ez a zenekar több, mint egy banda. Nagyon sokszor ott volt, amikor szükségem volt valami kapaszkodóra. Noha nem járunk minden héten kéz a kézben, fontos része az életemnek. Így teljesen alap volt, hogy a legendás második album jubileumáról megemlékezem.

Mennyit tudok az album előéletéről, születéséről? Semmit. Annyi az össz tudásom, hogy ez az első lemez, ami Jason Jarosz távozása után született, így lett teljesen instrumentális az anyag. Az instrumental hozzáállást pedig a zenekar élete végéig megtartotta. Sőt igazából az itt kialakított hangzást megtartotta végig, hiszen nem változtattak emmit. Will-el láttam egyszer egy interjút, ahol megkérdezték, hogy milyen effekttel éri el ezt a remek torzított hangzást? Mit használ, milyen effektet? Annyi volt a válasza, egy sörrel a kezében, hogy jack-jack kábel és a Marshall erősítőm. Itt volt az a pont, ahol annyira földre zuhant anno az állam, hogy nagyon hosszú évekig csak keresgéltem azt. Ez a csávó bebizonyította, hogy nem kellenek ide nagy megfejtések, elég az ember, a hangszer és csókolom. És mennyire igaza volt, hiszen stílusa egyik legnagyobbja, ha nem a legnagyobbja lett.

Az albumot olyan ikonikussá vált dal és annak klipje nyitja, amit azóta is csak imádni lehet. A Twenty tökéletes nyitány. A hangzástól az első másodperctől seggre ül az ember és az elkövetkező időben nem is nagyon tud a padlóról felállni. Annyira zsigeriek a dobok, annyira erőteljesen szól az Les Paul. Tökéletes egyszerű, zsigeri dal, ami annyira jól van felépítve, hogy azt tanítani kellene Kőbányán is. A Twenty Eight már a bulizósabb K2B vonalat képviseli, amire egy-egy koncerten simán meg lehetett őrülni és ugrálni ide-oda. Tökéletes alapja ez a dal a későbbi, bulizós stoner zenekaroknak, mint például a Red Fang. A zenekar tökre ezt a vonalat vitte tovább a korai lemezein. A Thirty már az a dal, amire akár akarod akár nem, de elkezdesz csípőből dülöngél előre hátra. Annyira jó benne a kiállás, annyira keményen szólnak a riffek, hogy ezt egyszerűen nem lehet ma már reprodukálni sehogy. Illetve, biztos lehet, de nem lenne ilyen íze, mint ennek a dalnak. A tizenkét dal harmadához érve, pont jókor jön egy kis lazítás a Thirty One személyében. A Twenty Nine teret enged a basszusgitárnak is. Ebben a dalban a gitár sokkal inkább csak a színezés szerepét vállalja magára, habár a dal második felében jobban beindulnak a riffek. Thirty Two, Twenty Five és Six a már ismert vonalon mozognak. A One az első dal, amiben bejön némi extraság. Kis trükkök a gitár terén. Imádom, ahogy együtt lélegzik a három hangszer, talán éppen ez volt a zenekar egyik legnagyobb előnye, hogy együtt lélegzett mindig a három zenész (habár Pesten volt alkalmunk duóban is látni az A38 tetején a zenekart) Amúgy érdekes, hogy az utolsó három számnál azt érzi az ember, hogy itt sokkal inkább próbáltak kísérletezni a dalok szerkezetével és azok hangzásával. Ezt mindenki maga döntse el, hogy jól tették-e vagy sem.

 

Az biztos, hogy ez a zenekar bebizonyította, hogy instrumentális alapokra építkezve is lehet hatalmasat alkotni és legendává válni. Aki imádja ezt a műfajt, de kihagyott egy lehetőséget is amikor látni lehetett őket, az most biztos, hogy sajnálja a dolgot. Will-nek emlékül, itt hagyok egy interjút, amit vele készítettünk, amikor természetesen az egyik kameránk elszállt, amikor a program nem akarta feliratozni a videót, így kézzel oldottuk meg, mondatról mondatra az egészet. Nyugodj békében Will!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9918293339

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum