Metalos szemüveggel nézve a friss Lazarvs lemez farvizén jelent meg a gitáros/énekes Áron András új szólólemeze. A dolgot azonban érdemes más szemszögből (is) megnézni. Az október elején befutott The Moment ugyanis - ha jól számolom -, már a hatodik szerzői anyaga; szóval mellékvágánynak, járulékos terméknek már csak emiatt sem nevezhető.
Nyilván teljesen más műfajokról van szó, de Andris a mai magyar mezőny tagjai közt épp olyan sokoldalú előadó, mint mondjuk Kátai Tamás vagy Makó Dávid a maguk portáján. András az aktuális szerzői lemezén olyan műfajokban mozog, melynek nem igazán találom a magyar, sőt még az európai gyökereit sem. Írom ezt annak ellenére, hogy a Semmiség című harmadik dal egy az egyben magyar darab.
Emberünk most egy olyan lemezzel állt elő, amit a hallgató egy élettapasztalattal megrakott puttonyt cipelő és a hatvanas-hetvenes éveiben járó amerikai csókától várna, nem egy harmincas magyar fickótól. Ezt a fajta énekes-gitáros-dalszerzős muzsikát a műfaj hazájában és talán azon kívül is az americana jelzővel szokták illetni, de nevezték már simán folk rocknak is. A Nashville-ben Derek Garten producerrel – akit a pop műfajban járatosabb hallgatók Taylor Swift révén ismerhetnek – készült lemez nagyon távol áll a mai magyar valóságtól, értelemszerűen mégis hazai élmények ihlették. Bár a forma teljesen más, mint a Lazarvs esetében, a tartalom nem is áll olyan távol egymástól.
Ahogy a trió esetében, úgy szólóban sem a szórakoztatás a cél, ugyanakkora érzelmi töltet van itt is, mint a zenekaros lemezeken, sőt. Mindössze a megközelítés más. A legnehezebb darab, a Helplessly Falling például Siklósi Örs emlékére íródott, és első ízben épp az AWS egykori énekesének temetésén hangzott el. Ezen túl felesleges is bármit írnom az említett szerzeményről. A hangszerelés ellenére a további dalok zöme sem tábortűz mellé való önfeledt muzsikálás. Riffeket nem itt kell keresgélni. A két alkotóelem az akusztikus gitár és a vokálok, minden egyéb csak járulékos. Az itthon kvázi ismeretlen Whitten Wright és Brian Pruitt például pedal steelen és dobokon működtek közre.
A nyitó, Schoblocher Barbara vokáljaival feldobott Carolina southern rockos témájától kezdve a mesélős The Winden keresztül a címadó elmélkedéséig terjed a skála, és ez még csak a lemez első fele… Ráadásul a már emlegetett Semmiséget és a nyitó dalhoz hasonló felfogásban íródott, de attól melankolikusabb Letters From Tennessee-t nem is említettem. A The Shore pedig a dalszövege miatt emelkedik ki a többi közül.
A The Moment legfőbb erénye hallgatói szempontból az, hogy a stílus keretei által behatárolt eszköztárból dolgozva is változatos szerzeményeket tartalmaz. Viszont mérget mernék venni rá, hogy a főszereplő ezt a szempontot a dalszerzéskor végképp nem mérlegelte. A Lazarvs táborának nyitottabb fele bizonyára már utánament a The Momentnek is, ha viszont nem ismernéd a triót, de mondjuk az Alice In Chains akusztikus anyagai (Sap, illetve Jar Of Flies) vagy az olyan akusztikusabb felfogású grunge-os cuccok, mint a Mad Season vagy a Satchel lemezei közel állnak hozzád, érdemes egy próbát tenned ezzel a tíz dallal is. Ha pedig Neil Young híve vagy, ne is gondolkodj tovább, a The Moment hozzád, neked is szól.
