Nem teljes album, emiatt nem is lenne itt a helye, de valamiért mégis meg kell emlékeznünk egy legendás magyar zenekarról. Arról a zenekarról, amelyik igazából fel se oszlott, de az utolsó EP-je is már tíz éve került fel a YouTube-ra. Úgy került fel a netre, hogy igazából, hivatalosan, ha jól tudom meg sem jelent. Nem találod meg máshol ezt az anyagot csak ezen a linken. Azért bízunk benne, hogy egyszer még összeszedik magukat és hasonló anyagokat kapunk, mint ez a négy szám. Emlékezzünk meg a God's Snake EP-ről.
Imádtam Pityesz hangját a Heavyweight 3rd Round albumon, de egyértelműen a zenekar egyik legjobb húzása az volt, hogy az akkor még rasta tincsekkel ékeskedő Áron Andrist leigazolták maguk mellé. Apey pofátlanul fiatalon került bele a rock köztudatba a még pofátlanabb tehetségével, amit azóta is kihasznál rendesen (hála az égnek). Hogy a zenekarban akkoriban milyen hangulat uralkodott, vagy éppen rombolt azt nem tudom, csak abban vagyok egyedül biztos, hogy Janó Misi húsfogyasztási szokásai ekkor a maximumra voltak járatva, aminek az íze a riffeken is érződik.
Ha ezt az anyagot beraknád bárkinek, aki nem ismeri a zenekart, egyből mondaná, hogy Anselmo és a PanterA előtt van a helyük, ez nem is vitás. A négy dalt a The Last Progress nyitja, ami az első pillanattól kezdve maga alá gyűri az embert. A basszusgitár olyan gyönyörűen szól a tamos témákkal már az elején, amire megérkezik az igazi mocsok, New Orleans-i mocsár hangzás. András pedig hozza minimum azt a szintet, amit Pistánk, ha nem többet. Más orgánum a két énekes, de mind a kettő más miatt imádni való. Nagyon csípem, ahogy a dob-basszus-gitár együtt lélegzik, hogy aztán rávezessenek minket a refrénre, amiben tökéletesen kivan dolgozva, hogy mennyi ordítás és mennyi tiszta ének kell. Igazi nyaktörő mutatvány ez a dal, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A Blacken Tides számomra mindig egy szívbemarkoló szerzemény volt. Nem tudom, hogy miért, de annyira benne van az a hangulat, ami a fiatalságomra volt jellemző, az az érzés, amikor szőröstökű kemény gyereknek hiszed magad, amikor minden smakkol körülötted. Janó Misi itt is hozza a tőle elvárt maximumot. Nem is értem egyszerűen, hogy erre a csávóra valaki miért nem csapott le az évek alatt? hazánk egyik legtehetségesebb gitárosáról beszélünk ugyanis. A Kedvenc részem a dal vége felé következik be, amikor egy tempósabb rész után egyszer csak egy pillanatra megáll az egész zenekar és csak azt halljuk, amikor Andris levegőt vesz. Tökéletes megoldás, ismét. A Goliath egyértelműen a régi arcoknak kedvez, hiszen egy tempósabb, hamisítatlan Neck Sprain dal.Az utolsó felvonást, a világ egyik legjobb hazai szerzeménye a God’s Snake zárja. Mihályunk, amilyen alacsony, annyira érzi, hogy kell egy EP-t befejezni, milyen riffeket, témákat kell alkalmazni. Az a bontogatós rész már a dal elején megbabonázza az embert. Amire aztán jön az a téma, amivel Sanyinak a dobok mögött nincs sok dolga. De ezt imádom benne, pontosan tudja ő is, hogy mit kíván meg a dal. Nem pakol bele többet, sem kevesebbet csak éppen annyit, amire szükség van. A dallamos énekkel totálisan megvettek anno kilóra és már ekkor tökéletes előjele volt annak, hogy Andrásban sokkal több van, minthogy egyszerű énekes legyen.
Szemét dolog ez a zenélés. Nem láthatunk bele, hogy mi folyt akkoriban a tagok között. Nem tudhatjuk ki, hogy, mit élt meg és nincs is értelme bolygatni a múltat. Hálásak lehetünk valahol, hogy vége lett a zenekarnak, hiszen Áron úrnak így lehetősége nyílt szárnyalni és olyan magaslatokba eljutni, ahová talán a Neck Sprainnel soha nem lett volna alkalma. Közben pedig marhára szomorú is vagyok, hiszen ez a zenekar nagyon sokat jelent nekem a mai napig. Rettentően fáj, hogy nem érték el azt, ami járt volna nekik.
