Nem árulok el különösebb titkot azzal, ha kijelentem, hogy a hazai, magyar nyelvű hard rock mezőny az utánpótlás hiányától szenved. Van ugyan egy Stardustunk, de Horváth Ákosék angolul írják a szövegeket, ezáltal nemcsak nemzetközi léptékben gondolkodnak, hanem ténylegesen is azon a színvonalon muzsikálnak, a lehető legideálisabb kiadói háttér mellett. Az első mondatban említett körülmény tudatában azok a ritka alkalmak mindig örömtelinek tűnnek, amikor egy friss magyar zenekar előzmények nélkül olyan kiművelt, minőségi hard rock lemezzel áll elő, ami úgy igazán csak a ’80-as évekbeli hőskorban volt jellemző a hazai színtérre.
Persze már a formáció neve láttán sem lehet teljes az utánpótlás öröme, hiszen az Alapi Power Band zenekarként ugyan friss, a csapatot alkotó muzsikusok egy része azonban évtizedek óta jól bejáratott név a mezőnyben. A névadónál maradva kezdjük is az elsősorban az Edda gitárosaként ismert Alapi Istvánnal, aki a saját neve alatt szólóban is aktívan muzsikál, illetve a Front nevű formációban jazzes hatásoktól sem mentes rockot játszik. Az énekes pedig az a Lőrincz Károly, akit a velem egyidősek a néhai Notre Dame zenekarból, a később érkezettek pedig az egyébként lemezkiadás előtt álló Asphalt Horsemen soraiból ismerhetnek. István és Karcsi társai pedig Takács Roland basszusgitáros, Sümeghi Tamás dobos, a dalszerzőként is közreműködő Pompor László billentyűs és Frics Balázs, aki a stúdióban a vokálok mellett egyes ütőhangszerekért is felelt.
Akik követik a két fő arc dolgait, tisztában vannak vele, hogy rajongóként Karcsinál a Whitesnake, Istvánnál pedig a Toto vannak a fókuszban. Az Alapi Power Band stílusa esetében is ezek a sarokkövek. A minőség tehát adott, de a helyzet nem olyan egyszerű, hogy a No. 1. című korongot ennyivel intézzük el. A zenekar ugyanis nem szándékozik megidézni sem a magyar, sem a nemzetközi hard rock fénykorát, bőségesen adagolják a kortárs hard rockra, esetenként a progresszív rockzenére emlékeztető ízeket is. Ebben a műfajban a két fő problémaforrás az egyéni ízek hiánya, illetve maguk a magyar nyelven megfogalmazott dalszövegek lehetnek.
Az utóbbit könnyebb kikerülni, az előbbit viszont szinte lehetetlen, sőt talán nem is kell levetkőzni. A hatások, az alapvető gyökerek természetesen az Alapi Power Band esetében is nyilvánvalóak, de összességükben mégsem zavaróak. Kezdjük is a nyitó Drágakővel, mely zeneileg a lengyel Riverside aktuális dolgaira is emlékeztet, azaz itt vannak a rafinált hangszeres megoldások, de a végeredmény mégsem öncélú, hanem dallamos és slágeres. Karcsi pedig már ebben a dalban elénekel mindent, amit hard rockban el lehet és el kell - társai szintén besegítenek a vokálokba. A Jégrevü első alkalommal a Whitesnake: Is This Love című slágerének dallamvezetését juttatta eszembe, a refrén ellenben már más irányokba mutat. A szövegével a jelenkor társadalmának tükröt mutató Hírfolyam egy lendületes, billentyűkkel alaposan megtámogatott darab, zeneileg a korai Bon Jovi dalok és – hogy belföldön maradjunk – a Lord csapásvonalának környékéről. A hasonló felfogású Barátok a múltból a vokálok terén igazán kiemelkedő, a lírai oldalt az Igazgyöngy és a közvetlenül utána érkező Százéves találkozó erősítik. A rövid intrója révén neoklasszikus felvezetésű Elkísér a dal egy játékosabb szerzemény, az Éjszakai repülés pedig a domináns billentyűk hangszíne miatt a kanadai Saga korai lemezeire, konkrétan a Silent Knight dalaira emlékeztet. A rendes programot az Itt élni jó vezeti le, bónuszként pedig a CD verziót az Elkísér a dal instrumentális átgondolása zárja.
A sok évtizedes tapasztalat, a rutin önmagában ugyan nem garancia az egyéni zamatra, de a csapatnak sikerült jól működő dalokkal megtöltenie ezt a menetidejében is a békeidők hard rockját idéző korongot. A Havancsák Gyula által jegyzett borító és az újságcikkek mintájára „összeollózott” booklet pedig csak emelik a kiadvány nívóját. Bízom benne, hogy a No. 1. mint lemezcím jelzésértékű, és folytatása is lesz az október második felében befutott anyagnak!
