A tavalyi Deserted Fear lemez egy régi restancia, ha csak személyes szinten és egy maréknyi olvasónak címezve is, de az. A talán leginkább túltelített underground irányzatban, a death metalban havi szinten tucatszámra jelennek meg a friss kiadványok, a zsáner önjelölt megreformálói is szép számmal termelnek, de a hagyományos vonalon sem tapasztalhatók a hiánygazdaság tünetei.
A német Deserted Fear egyértelműen az utóbbi kaszthoz sorolandó - ezt már a logo és a lemezborító alapján is bárki megmondaná. A türingiai hármas legfőbb erénye abban rejlik, hogy nem törik kezüket-lábukat azért, hogy minden tekintetben az 1991-es paneleket hozzák. Fő vonalakban old school death metalról van szó, de huszonegyedik századi formában, ha nem lenne paradoxon, mondhatnám, hogy naprakészen elővezetve. A Simon Mengs dobos, Manuel Glatter énekes/gitáros és Fabian Hildebrandt gitáros/basszusgitáros alkotta trió minden bizonnyal elsősorban egy baráti társaság, a zenekar felállása ugyanis a 2007-es alapítás óta megingathatatlan.
A még 2022 tavaszán megjelent, idén pedig a sokadik kiadását kapott Doomsday a hármas ötödik nagylemeze volt, amely vitán felül egyben az eddigi legjobbjuk is. A német death metal a hőskorban az amerikai, a svéd, a brit és a holland kollégák mellett/mögött kevésbé jeleskedett. A legnagyobb nevek a Morgoth, a Fleshcrawl és az Atrocity voltak, az ottani underground mélyebb rétegeiből azonban sosem kopott ki teljesen az irányzat. A Deserted Fear is végigjárta a kötelező lépcsőfokokat, így a harmadik lemezük már a Century Media logója alatt jelenhetett meg, és azt kell mondjam, Manuelék nem véletlenül ragadtak az istállónál.
A csapatot nem ismerők számára a zenei irányt tekintve kissé félrevezető lehet a záró darab, az Artifacts Of The Black Rain című In Flames feldolgozás, de a Deserted Fear sem feltétlenül idegenkedik az alkalmankénti melodikus megközelítéstől. Ez a kijelentés elsősorban a gitárjáték tekintetében állja meg a helyét. A németek nem erőltetik a heavy metalos szólókat, hiszen ők az 1986-os Iron Maiden melódiák ezredszeri fénymásolása nélkül is képesek emlékezetesen fogalmazni. A Doomsday esetében dalokról van szó, ellentétben sok kortárs death metal anyaggal, ahol az alkotók dalszerzés címén csak a riffeket pakolják egymás után. Nem akarok nagy szavakat használni, de már a komolyzenei hatású Intro is meggyőzött. Az áttekinthető, tiszta, de mégis erőteljes megszólalás pedig minden tekintetben Fabian kezeinek munkáját dicséri. Már a tényleges első darab, a Part Of The End ékesen bizonyítja, hogy a hagyományos death metal tartalékai még manapság sincsenek kimerítve, szó sincs progresszívnek csúfolt megközelítésről, céltalan hanghalmozásról, csupán remek riffek, megjegyezhető témák kerültek bevetésre, ráadásul a sebesség sem dominál. Az Idols Of Triumph szintén fantasztikus darab, ebben a körben és a Reborn Paradise kapcsán is a legkevésbé nyilvánvaló momentumra, Simon ötletes, de nem tolakodó dobtémáira hívnám fel a figyelmet. A göteborgi iskola stílusjegyei első ízben a tempósabb Follow The Light That Blinds című szerzeményen érezhetők. Ez egy kevésbé kiugró darabként indul, az 1996-os sztenderdek szerint, a második felén viszont sikerült egy ötleteset csavarni. Manuel fojtott hörgése a Fall From Grace-ben a Morgothos Marc Grewe harminc évvel ezelőtti megoldásait idézi, a Reborn Paradise középrésze pedig egy főhajtás a Carcass: Necroticism… lemezének örökérvényű gitárharmóniái előtt.
Csak egyes szerzeményeket, illetve csak azok egyes momentumait igyekeztem kiemelni, a Doomsday részletei felfedezésre várnak. Az öt pontra nézve pedig semmilyen észérvem sincs, csakis az, hogy a Doomsday a kortársaival, vagyis a 2020-as évek tradicionális death metal megjelenéseivel összevetve egyszerűen nem érdemelhet más pontszámot.
