Lövésem sem volt a zenekarokról, mégis a Live Nation végtelenül barátságos meghívására belehallgatás nélkül igent mondtam. Klassz ilyen módon új előadókat felfedezni magunknak, és a feladat amúgy is bemutatni Őket — Nektek. Jöjjön hát két fiatal együttes, akiket érdemes figyelni.
A Dürerben az aznap egyedül üzemelő kisterem adott otthont a programnak, ráadásul vasárnap este. Nagyon szeretem az ilyen hangulatú koncerteket is, kicsit mindenki komótos, mindenki zen. A csaposok nem kapkodnak, a vendégek nem üvöltve beszélgetnek. Rövid időre azonban elfelejtjük a – vészesen közeli – következő heti teendőinket. Lézengésnek a legkevésbé sem nevezném, inkább lazulásnak, amolyan kellemesen társalkodó, szalonos kedélyállapot ez.
Kezdésnek a budapesti Selah Vie (ejtsd: c'est la vie) lépett színre. Minden szempontból zsenge a formáció, 2022-ben kezdték meg a működést, gimis barátok álltak össze zenélni. Számos stílus mellett leginkább a funk-rock, a soul, és a pop lelhető fel műveikben, illetve a nem titkolt erős LGT-hatás. Számomra kicsit sem jött le, hogy a pályájuk elején tartanak, jól megtalálják a helyüket a színpadon, magabiztosan töltik meg azt, stabilan kezelik a hangszereiket is. Vágtáznak rendesen, 2023-ban jelent meg nagylemezük, most jön ki új daluk Ne Oly Hevenyén címmel, melyet megmutattak nekünk itt élőben, közben épp készül a klip a Razzia nótához.
Az angol Black Foxxes még 2013-ban alakult, első albumuk, az I’m not Well 2016-os. Mark Holley énekes-gitáros komponálja a dallamokat, melyeket gyakran átitat a Crohn-betegségével való együttélés, illetve a lelki harcai(nk). A legsötétebb időszak talán a 2018-as anyag, amit javarész Izlandon hozott össze, elzárt és zord környezetben. 2020-ban távoztak mellőle zenésztársai, szóval mondhatjuk, hogy a Black Foxxes valójában a kiugróan tehetséges Holley projektje, hiszen a muzsikát és dalszöveget is Ő szerzi, míg a tagok cserélődtek körülötte. Új cimborái – Finn Mclean valamint Jack Barrett – tán még Nála is ifjúbbak, ám elképesztően érett műsort adtak a Dürerben. A hivatalos bemutatkozásuk szerint indie, post-grunge, illetve emo vonalon forgolódnak, nekem ennél jóval bonyolultabb volt a kép. Ezt már előzőleg otthon, a klipeket csekkolva is éreztem, egyértelművé az produkció kezdetén vált, midőn a billentyűs szakszofonnal jelent meg. Közelebb invitálták a nézőket a pódiumhoz, majd belecsaptak a The Diving Bell akkordjaiba. Sok esetben jellemző a számok újraértelmezése élőben, de hogy egy banda ennyire más legyen, mint a stúdió felvételen, az merőben ritka. Eszményien kibontják a dalokat, azok mélyen pulzáló, szolid, szép ívet írnak le a döngölő kifejletig. Bővelkednek a jazzes elemekben, emellett rendszeresen támad Pink Floyd, Anathema érzésem. Amikor ezeken épp elméláznék, hirtelen súlyos, energikus tombolásba váltanak, tökéletes időzítéssel. Mondanám, hogy ez okosan és aprólékosan kimért fortély, de nem lehet igaz, annyira megélik minden percét. Rácsodálkozom, ezen a pici színpadon hogyan oldanak meg ennyi mozgást. Sam Irvine játéka a szakszofonnal néhol avantgarde aromát ad az amúgy is váratlan fordulatoknak, ahol noise, vonósok, vagy bármi meglepő megtörténhet. Holley egy lírai epizódnál megvillantja, hogy nem csupán kiabálni tud, hanem egészen bámulatosan, sőt magasan énekelni is. Az I Can’t Be Left Alone With It című friss szerzeményt mutatják meg nekünk ebben a formában, májusban érkezik az új korong.
Azokban a hetekben éppen hosszú európai turnén voltak, kalandjaikról Holley mesélt a konferelásban: arról ahogy lerobbant a busz és fogalmuk sem volt miként mennek tovább, illetve arról is, ahogy elvesztette két fogát ezen a túrán. Itt említem meg, mennyire kedvesen és frappánsan kommunikálnak kifelé a nagyérdeműhöz. Amennyiben eddig kétségem lett volna afelől, milyen mértékben hazudtolják meg korukat érett hozzáállásukkal, akkor az ezt követő mondatok végképp megerősítettek, ugyanis azzal folytatta, mennyire élvezi a fellépéseket az öreg kontinensen, mert az angolok üvöltöznek, dorbézolnak – ezt utálja –, ellenben itt a közönség figyel. Azt gondolom, az Oh, It Had To Be You tracknek állt különösen jól a türelmes kicsomagolás. A katarzis a záró Badlands alatt csúcsosodik ki, egy lassan szálló jammelésbe sodródnak, amiben a hossza ellenére is könnyű öröm elmerülni. Linkelek egy, a napokban feltöltött koncertvideót, mert az atmoszférát ennél közelebb nem tudom hozni. Gyertek megnézni Őket, ha újra nálunk járnak!
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI, photopgraphic.hu
