Ahogy a svéd dallamrockerek ígérték, egy évvel a Megalomanium nagylemez után máris itt a folytatás. Újabb 11 remek szerzemény a hard rock és a dallamos metal határán, ismét egy rettenetes borítóba csomagolva. 

Erik Mårtensson és zenésztársai továbbra is termékeny korszakukat élik, látszólag nem okoz gondot számukra egy lemezre való dalt összerántani. Vagy akár egy dupla lemeznyit, a Megalomanium ugyanis önironikus cím, és arra utal, hogy a srácok nagyot álmodtak, és még tavaly egy dupla nagylemezt készültek kiadni. Erről végül a kiadó lebeszélte őket, ezért jött ki végül két részletben. (A tavalyi első részről is megemlékeztünk, ERRE tessék!) Az üzleti megfontolásokon túl, a mai hallgatói szokásokhoz is jobban igazodik, hogy nem egy 22 dalos, másfél órás monstrummal álltak elő. 

A dallistá(ka)t jól állították össze, mindkét kiadványra jutott a rájuk jellemző rockhimnuszokból, ismét vannak lassúk, meg persze kevésbé ihletett pillanatok is. De fontos, hogy a Megalomanium II semmiképp sem a tavalyi eresztés maradéka. Igaz, ilyenkor ott rágja a fülünket a kisördög, hogy nem lett volna-e jobb egyetlen lemezre sűríteni a legjobb pillanatokat? Nos, igen is, meg nem is. Egyrészt valóban össze lehetne mazsolázni 45-50 percet a két lemezből, ami csak hibátlan dalokból állna. Másrészt azonban az Eclipse-nek van egy olyan világa, atmoszférája, hogy a "B-oldalas" dalokat is jó hallgatni. Én azt mondom, kár lett volna lehagyni őket. 

Aki rámozdult a beharangozó kislemezekre (Apocalypse Blues, The Spark, Falling to My Knees), az már ismeri a legjobb pillanatokat, de a lemez nekik is rejt kellemes meglepetéseket. Ilyen például a Still My Hero, vagy a Divide & Conquer. Ha a hard rocknak a könnyed, rockhimnuszos válfaját kedveled, a Megalomanium II nem fog csalódást okozni. És ha a közelben járnak, el ne mulaszd megnézni őket élőben. Én is így tettem tavaly, a beszámolót ITT olvashatod.