A svéd hard rock csapat munkássága egészen addig elkerülte a figyelmemet, amíg Szabolcs kolléga el nem küldte a friss albumuk sajtóanyagát. Neki meg általában jobban hiszek, mint a kiadók promószövegének. Ezúttal sem csalódtam, az Empyrean egy átlagon felüli rocklemez.

Annak ellenére, hogy a dallamos rock mostanra jelentősen visszaszorult, a mennyiséggel továbbra sincs gond. Különösen az északi területeken megszámlálhatatlanul sok banda gyülekezik a műfaj zászlaja alatt, öregek és fiatalok egyaránt. A  Pete Halldén énekes és Tommy Timonen gitáros vezetésével kiálló JD Miller a negyedik nagylemezénél tart, és a húzósabb-tökösebb irányból közelít a dallamrock műfajához. A Sweden Rock magazin "a legkeményebb AOR banda" jelzővel illette őket. Még ha nincs is sok értelme ennek a címkének, annyit azért sejtet, hogy nem a Michael Bolton-követőtábort célozták meg. Inkább a Crashdiet, a Smoking Snakes vagy az Eclipse szolgálhat referenciapontként. Az Empyrean album 9 dalt és egy intrót rejt háromnegyed órában. A zongorás bevezető után a The Butterfly olyan harapós riffet vonultat fel, hogy még engem is összezavart. A középrésznél rendesen headbangelésre késztetik a hallgatót. A legfogósabb dal a következő, Inside the Night, ennek videóját meg is nézhetitek.

A hangzást sok elektronika gazdagítja, habár főállású billentyűsük nincs. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert a synthwave mostanában egyre inkább teret nyer a rockzenében is, vagy kezdettől fogva a koncepció része, mindenesetre kellemes, egyáltalán nem zavaró. Sőt, jól ellensúlyozza azokat a pillanatokat, amikor Tommy keze megszalad és elereszt egy-egy harapós riffet. A jellemzően középtempós dalok mindegyike karakteres, dúdolható refrént kapott, két-három hallgatás már elegendő ahhoz, hogy rögzüljenek a fülünkben. A már méltatott Inside the Night mellett nekem az Enemy és a Call the Police jöttek be leginkább, valamint a lemezt záró Alive. Ez utóbbi a lemez kakukktojása a 8 perces játékideje és a nem-hagyományos felépítése miatt. A remek refréndallam és a különleges középrész még a Savatage-rajongóknak is okozhat kellemes pillanatokat. 

Szóval semmi különös, csak egy újabb hard rock lemez Svédországból, a szokottnál marconább gitárral és az átlagnál jobb dalokkal. Ha válogatós vagy, és nem dőlsz be minden hangzatos reklámszövegnek, a JD Miller akkor is megér egy próbát!