A Depeche Mode-dal való kapcsolatom a sztereotípiák és a rossz beidegződések tipikus példája. A ’90-es évek elején, metalossá válásom kezdetén rocker-körökben elvárás volt a négyes negligálása. Így még magamnak sem mertem bevallani, hogy a videoklipek, illetve a rádióműsorok révén hozzám eljutott dalaik nemcsak a füleimben ragadtak meg, hanem még kifejezetten tetszettek is. Komplett lemezeket persze ebben az időszakban a fentiek miatt, elvi okokból nem ismertem tőlük.
A kapcsolatunk csak a 2000-es évek elején kezdett normalizálódni, mivel a kollégiumi szobatársam az egyik hétvége után egy ősrégi Black Celebration kazettával tért vissza. Azzal pedig a jelentős fáziskésés ellenére végre nálam is bekattant valami. Az mp3 korszakban már nem volt különösebb akadálya a komplett diszkográfia felgöngyölítésének sem; ez a folyamat olyan jól sikerült, hogy a Depeche Mode-ot manapság a tíz kedvenc előadóm között tartom számon.
Martin L. Gore, mint dalszerző nálam a legfelső polcon foglal helyet, a terjedelmes lemezmennyiségből pedig a Music For The Masses, a Violator és a Playing The Angel korongok állnak hozzám a legközelebb. Az első olvasatra értelmetlen, Strange/Strange Too címmel a tavalyi év legvégén megjelent kiadvány tehát egy kötelezően begyűjtendő darabnak tűnt… , de pontosan miről is van szó?!
Röviden és tömören két videoklip gyűjtemény összemosásáról, kicsit bővebben pedig az alábbiakról. A zenekar a ’80-as évek közepén már itthon is a könnyűzenei fókuszban volt, fekete-fehér videoklipjeik pedig – korabeli szemmel – legalább annyit tettek az összhatás érdekében, mint maguk a dalok. Az 1987-es Music For The Masses három slágert is fialt, a Strangelove-ról, a nyitó Never Let Me Down Again-ről és személyes kedvencemről, a Behind the Wheel-ről van szó. A dalok kisfilmjei egységes (fekete-fehér) képet festettek a zenekarról. A holland Anton Corbijn pedig Dave Gahanék révén ebben az időszakban tette le névjegyét a videoklipek rendezése terén. Az 1986-os lemezről átemelt A Question of Time mellett tehát a Strange (törzs)anyagát a fenti három sláger képezi, melyek közül a Never Let Me Down Again bővített változatban került műsorra. A Music For The Masses korong énekmentes levezetőjének, a Pimpf-nek a klipesítése akkoriban meglepő húzás lehetett, ez a skizofrén kisfilm pedig tökéletesen passzol az amúgy is kissé elborult, Pink Floyd-os hangulatot árasztó darabhoz.
A Strange Too képanyag és változatosság szempontjából jelentős előrelépés, erre a videóra a Violator korszak hat klipjét söpörték egy kupacba, melyeket egy, az eredeti borítón is helyet kapott autósmozis jelenetsor fűz egybe. Egyebek mellett itt a Personal Jesus westernes, a Halo vándorcirkuszos, a Clean romantikus, illetve a Policy of Truth előző érára visszakacsintó fekete-fehér videója is. Aki átélte ezt a korszakot, minden bizonnyal máig emlékszik a királynak öltözött, és a hóna alatt kék napozóágyat cipelő Gahan-re, ahogy az a bizonyos oldalkocsis motor, illetve Vespa robogó is mélyen a retinájába égett.
A videókon néha nyilvánvaló formában, esetenként csak burkolt utalásként az érintett nagylemezek borítóképei is fel-feltűnnek. A teljes anyag közel hetven percet tesz ki, a bónuszok között pedig néhány snitt erejéig ritkaságokra is bukkanhatunk. Ezek nem mások, mint az egyes videoklipek előzetesei, alkalmanként akusztikus formában (Personal Jesus), vagy remixként (Policy of Truth, Behind the Wheel) tálalva.
Jogos a kérdés, hogy 2024-ben mégis mi értelme egy három-négy évtizedes videoklip-gyűjtemény kiadásának, a válasz azonban roppant egyszerű, a Strange és utódja ugyanis csak a VHS korszakban jelentek meg, hivatalos digitális kiadásuk sosem volt. Mivel eredeti formájukban két, nagyjából félórányi terjedelmű filmről van szó, adta magát a dolog, hogy a Sony a kettőt egybefűzve, 2023 végén, a Strange jubileuma apropóján ezt a hiányosságot is kipipálja. Ha tudni akarod, hogy vizuális téren miről szólt a ’80-as évek második felének könnyűzenéje, az első lépésekhez akár ez a DVD/Blu-ray kiadvány is megfelelő iránytű lehet.
